Február 27-én Pozsonyban Nemcsók János államtitkár aláírt szlovák partnerével egy "szakértői jegyzőkönyvnek" titulált egyezményt. Ennyi a hír, amely máris politikai vihart kavart, annak ellenére, hogy sem a megegyezés státusa, sem tartalma nem kapott eddig teljes nyilvánosságot.

Először vegyük sorra, honnan hova jutottunk a Hágától Pozsonyig vezető féléves úton. A hágai ítélet nagyon kivonatolt lényegi pontjai: érvényes az 1977-es vízlépcsőszerződés, céljait a jelenlegi építményekkel meg kell valósítani, semmit nem kell lebontani (értsd: a C variáns dunacsúni elterelőművét), és ami nem épült meg, továbbra sem kell megépíteni (értsd: Nagymaros felépítése nem kötelező). Magyarország kérheti a Bősnél megtermelt energia rá jutó részét, ha hozzájárul a C variáns építési költségeihez - ha nem tart igényt az energiára, költséghozzájárulás nélkül kérheti a vízhozam felét a szigetközi szakaszon. A bíróság a két félre bízta a közös üzemeltetés feltételeinek kidolgozását, ehhez hasonlóan a kártérítési igényekről történő megállapodást, utóbbi esetben megjegyezte, hogy a maga részéről az igényekről való teljes lemondást tartaná elfogadhatónak.

A pozsonyi megállapodás részleteiről eddig nem lehet tudni, most a tárgyalások eddigi menetéből leszűrhető legvalószínűbb esetet írom le: a két ország közösen üzemelteti a rendszer összes elemét, a dunacsúni elterelő mű megtartása mellett Magyarország feltöltheti a dunakiliti tározót, a két fél kölcsönösen lemond a kárigényekről. És Magyarország saját költségén felépíti az alsó duzzasztóművet, Nagymarosnál vagy Pilismarótnál.

Ez az utolsó pont az, amelyen újra kirobbant a politikai vita, nem is alaptalanul. Ha ez nem lenne a megállapodásban, elfogadható lenne azt mondani, hogy a hágai ítélet megvalósításáról tárgyalt a két fél. Az ítélethez képest azonban ez a vitatható (125 és 800 milliárd forint közötti összegek hangzottak el eddig) költségekkel járó, de mindenképpen horribilis pénzbe kerülő beruházás az, amelynek a magyar fél számára forintosítható haszna alig, szerződéses ellentételezése szlovák részről egyáltalán nincs.

El tudtam volna képzelni olyan megállapodást, hogy felépítjük Nagymarost, és cserébe Szlovákia lebontja a dunacsúni elterelést. Ez az 1977-es szerződés betűjéhez való visszatérést jelentette volna, egyszersmind azt, hogy mindkét fél nem keveset enged a Hágában nyert pozícióiból. Abban is megállapodhatott volna a két fél, hogy a Duna határszakaszán, például Helemba fölött Szlovákia saját költségén alsó duzzasztót épít. Ez a két megoldás mind rosszabb, mint a hágai ítélet, de legalább kompromisszum mindkettő. A pozsonyi megállapodás nem az.

Két tévhitet is el kell oszlatnom a pozsonyi megállapodással kapcsolatban: a felső vízmegosztás kulcsa nem került magyar kézbe, és az esetleges nagymarosi duzzasztás nem segít a Szigetköz állapotán.

A megoldás eredményeként a Bős feletti tározó eléggé groteszk képet fog mutatni: képzeljünk el egy tavat, amelyet egy töltés vág félbe, ennek egyik oldalán a vízszint mintegy három méterrel magasabb, mint a másikon. A töltés közepén, de teljesen szlovák területen áll az a csapként működő elterelőmű, amely szabályozza, hogy az alsó tórészbe mennyi víz juthat. A felső tó vize táplálja a bősi turbinákat, az alsó a dunakiliti duzzasztón át a szigetközi Öreg-Dunát. Természetesen a dunacsúni gátat is közösen üzemeltetjük, meg a kilitit is, de ez azért nem magyar kézben levő szabályozás.

Az alsó duzzasztómű pontosan a bősi vízlépcső alvízcsatornájáig képes visszaduzzasztani a Dunát. A Szigetköz holtágrendszerének szintje több méterrel efelett van. A Szigetközön csak az Öreg-Dunába juttatott, a mostaninál több víz, és annak lassítása segíthet. Azt sem érdemes mondani, hogy a több víznek Nagymaros az ára: a hágai ítélet az alsó duzzasztó megépítése nélkül is több víz átengedését teszi lehetővé.

A fenti álláspont természetesen az ítélet szövegének egyfajta értelmezésén alapul, és a Hágát megjárt magyar jogászok véleményét tükrözi.

Az ügy kapcsán kialakult politikai vihar mindenesetre érdekes helyzetbe hozta a nagyobbik kormánypártot. A Parlamentben egyedül maradt megegyezéspárti véleményével, és ez valószínűleg nem azt jelenti, hogy a többi párt nem kíván megállapodást a szlovákokkal, csak ilyent nem szeretne, amely kialakulni látszik. Még a szabad demokrata koalíciós partner is bejelentette: ha a pozsonyi megállapodás a kormány elé kerül, megvétózza annak elfogadását. Az MSZP három dolgot tehet: saját parlamenti többségével kierőszakolhatja maga is az egyezmény elfogadását, visszakozhat, illetve el is halaszthatja a döntést a választás utánra. Úgy tűnik, ez utóbbit választja - de ez sem jelent hosszú távú megoldást.

Világossá vált ugyanis, hogy a nagymarosi építkezés nemcsak a jelenlegi koalíció számára próbakő; a választás után semelyik párt nem lép koalícióra a szocialistákkal ilyen áron. Ha az MSZP, akár legnagyobb pártként, kormányzó tényező szeretne lenni, és a pozsonyi megállapodáshoz is ragaszkodik, egyedül kell abszolút többséget szereznie - ráadásul a gát ügye valóban jól képviselhető, az egyszerű választók nyelvére is nagyon könnyen lefordítható, pénzügyi hatásaiban több százszorosa az eddig leginkább vitatott ügyek mindegyikének (Tocsik-botrány, tandíj bevezetése, gyermektámogatás-rendszer, stb.).

A szocialista párt legfőbb döntéshozó szerve a kongresszus. Ez a testület véletlenül épp ezen a hétvégén ülésezik a választás előtt utoljára. A küldöttek kezében a felelősség: kívánnak-e véleményt nyilvánítani egy ügyben, amely jóval túlnőtte a szakmai kereteket. Üzennek-e valamit a választóknak, számíthatnak-e másra egy esetleges MSZP-győzelem esetén a gát ügyében, mint amit eddig képviseltek a párt kormányzati tisztviselői?

TIMÁR GÁBOR
geofizikus (ELTE)