"Tüzes vassal kergetem el a politikát a tárgyalások közelébõl is" - mondta Nemcsók János, amikor átvette a bõsi vízlépcsõrendszerrõl tárgyaló magyar delegáció vezetését. Az azóta eltelt hónapok világosan megmutatták, hogy fogadalma akkor is téves lett volna, ha sikerül megvalósítani. Bár a bõsi problémának egyes fontos részei valóban nem politikaiak: környezetvédelmi, vízépítési, hajózási, nemzetközi jogi, energetikai és pénzügyi szakkérdések. Ezért érdemes is rövid, teljességre nem törõ összefoglalót adnom róluk.

Környezetvédelem: a probléma két részre osztható, egyrészt magának a Dunának hogyan változik meg az élõvilága, másrészt a megváltozó vízszint hogyan befolyásolja környezetét. Ez utóbbi azonnal látható: a kiszáradt szigetközi mellékágak, a csökkenõ talajvízszint ugyanott. Ha a szigetközi Öreg-Duna több vizet kap, és azt jól használjuk fel, e bajok jól orvosolhatók. Egy tévhitet is el kell oszlatni: az alsó duzzasztás, akár Nagymarosnál, akár Pilismarótnál történne, nem oldja meg az onnan 150 km-re levõ Szigetköz gondjait.

Nem látható azonnal az ivóvízkészletek sorsa. A szigetközi Duna-szakasz alatti kavicságyban több tíz-, illetve száz méter mélységben elhelyezkedõ rétegvíz Magyarország és Szlovákia egyik legfontosabb ivóvízbázisa. És bár a bõsi duzzasztással a vízutánpótlás feltételei - valószínûleg negatívan - megváltoztak, erre kár több szót vesztegetni, hiszen a hágai döntés eredményeképpen az elkészült bõsi létesítmények megmaradhatnak. Az alsó, még meg nem épült duzzasztás két módon is veszélyeztet további vízbázisokat. Ennek egyik oka a szintén sokat emlegetett mederbevágódás: egy duzzasztómû felett a lelassult vízbõl gyorsabban lerakódik a hordalék, ami aztán a duzzasztómû alatt hiányzik, ott tehát mélyebbre vágódik a meder.

Budapest felett, a Szentendrei-sziget partjain több tíz kilométer hosszan sorakoznak azok a parti szûrésû kutak, amelyek Budapest ivóvízének java részét adják. Ha a meder, és ezzel együtt a talajvízszint mélyebbre vágódik, e kutak kapacitása lecsökken. De a visszaduzzasztott víz is veszélyt rejt magában: a Duna magas vízállása mellett egy ponton ma is eléri a Gerecse karsztos kõzeteit, ilyenkor a karsztvizet táplálja. Állandó duzzasztással a vízbetáplálás állandósul ugyan - de ez a víz nem tiszta.

Energiatermelés: az eredeti tervek szerint a vízlépcsõrendszer teljes villamos kapacitása valamivel több, mint a teljes hazai kapacitás egytizede, de természetesen ennek legfeljebb a fele a miénk.

A bõsi erõmû nagyobb teljesítményre van méretezve, mint amekkora a Duna átlagos vízhozama segítségével kitermelhetõ, mert nem folyamatos üzemre, hanem csúcsra járatásra tervezték. Ehhez szabályozni kell egy alsó duzzasztógáttal a folyó vízjárását. Energetikai szempontból ez az alsó duzzasztómû célja, nem pedig a bõsihez képest egynegyednyi-egyötödnyi áramtermelés.

Az erõmûrendszer tervezésekor azzal számoltak, hogy Magyarország energiaigénye folyamatosan emelkedni fog. Az 1990-es évek gazdasági visszaesése, illetve az újra meginduló, már energiatakarékos ipari növekedés 1990-hez képest csökkentette az áramigényt. Bár ma sem vagyunk önellátók, hazánk számára a tervezettnél kisebb jelentõsége van a vízlépcsõknek.

Hajózás: kétségtelen, hogy a Dévény-Nagymaros közötti gázlók nehezítik a Duna hajózhatóságát. És az is, hogy az egymástól távoli nagy duzzasztók jelentik a legjobb megoldást, csak az a kérdés, hogy megéri-e a Bõs és Nagymaros közötti szakasz hajózási feltételeinek javítása az alsó duzzasztó több száz milliárd forintos építési költségét, és a fenntartási költségeket. A Duna jelenlegi hajózási célú igénybevétele mellett nyilván nem.

Árvízvédelem: az is kétségtelen, hogy a nagy dunai árvizek levonulásakor elõnyös, ha a folyó szabályozott. A mérleg másik oldalán áll a duzzasztás állandó kockázata, a Csallóköz fölött öt emeletnyi szintben folyó üzemvízcsatorna (Hága ezt jóváhagyta), vagy a folyamatosan a másodfokú árvízvédelmi készültség szintjét elérõ vízszint Esztergomnál (Hága ezt nem tette kötelezõvé).

Pénzügyek: megéri-e nekünk alsó duzzasztót építeni a fenti célok érdekében, különösen akkor, ha az elõnyök nagy része nem Magyarországnak hajt hasznot? Az energiatermelés közvetlen és a hajózás közvetett bevételei által megtérül-e a beruházás? Úgy gondolom, nem, ez a tõke jobban megtérül máshogy befektetve (például az M3-as autópálya teljes kiépítésével).

Mindebbõl nyilvánvaló, hogy ami jó környezetvédelmi vagy pénzügyi szempontból, az távolról sem a legjobb a Duna hajózhatóságát, valamint az energiatermelést szem elõtt tartva és viszont. Nem kerülhetõ meg tehát a szempontok rangsorolása, súlyozása. Egy ilyen ügyben, sok területen ellenérdekû partnerral egyezkedõ delegációnak szüksége van útmutatásra: mi a mögöttük álló ország és nemzet igénye. Fontossági sorrendet kell felállítani - és az is hasznos, ha sikerül a közvélemény támogatását megnyerni. Ennek "szakértõi" a politikusok.

Az õ feladatuk az igények meghatározása, a delegáció kinevezése, és természetesen javasolhat tárgyalási stratégiát is a küldötteknek, meghatározhatja mennyi engedményt tehet a majdani megegyezéshez, stb. Mindez természetesen nem nyilvános, sõt, szigorúan államtitoknak számít. Ideális esetben senki nem is feszegeti idehaza.

A helyzet most ebbõl a szempontból távolról sem ideális. A tárgyalási cél, "a lehetõ legjobb megegyezést elérni a szlovákokkal", túl általános, semmit sem mond arról, hogy a felsorolt szakmai szempontoknak mi a sorrendjük, vagyis milyen szempontból legyen a legjobb az a bizonyos megállapodás. Kívülrõl úgy tûnik, a kormány minden ilyen kérdést "részletkérdéssé" minõsített, és a delegáció hatáskörébe utalt.

Korábban volt társadalmi közmegegyezés a bõsi ügyben, legalábbis 1989 és a hágai ítélet között a lakosság túlnyomó része támogatta, hogy a környezetvédelmi és pénzügyi megtakarítási szempontok elõtérbe kerüljenek. Egyetértés volt abban, hogy ne építsünk alsó duzzasztómûvet sehol, és arról is, hogy a bõsi mûtárgyak hatásait minimalizálva, a problémát a hágai bírósági döntés támogatásával oldjuk meg. Elsõdleges fontosságúnak fogadta el az ország az ivóvízbázisok megõrzésére irányuló környezetvédelmi szempontokat, a többit pedig ennek függvényében ítélte kielégítõnek. 1994-ben például nem volt olyan számottevõ párt, amely ne ezeket a célokat szerepeltette volna programjában.

Kezünkben a hágai ítélet, amely bár az 1977-es vízlépcsõszerzõdés érvényessége ügyében ellenünk szól, lényeges részkérdésekben a módosítását is megelõlegezi. Konkrétan a dunacsúnyi (jogellenesen épített) elterelõ mû megtartását, a (jogellenesen nem megépített) alsó duzzasztó elhagyását, és a kártérítési igények kölcsönös elengedését. Ha nincs megállapodás a két ország között, a második körben ez lehet Hága végsõ döntése.

Ehhez képest a miniszterelnök szinte azonnal azt mondja a parlamentben, hogy "fizetnünk kell". A tárgyaló delegáció vezetõje hozzáteszi: "valamit építenünk kell." Ezek nem következnek a hágai ítéletbõl, ez még egy hozzám hasonló, jogi szempontból laikus érdeklõdõ számára is kiderül, csak az ítélet szövegét kell végigolvasni.

Ezek a megnyilvánulások, és a tárgyalódelegáció eddigi mûködése paradigmaváltást jelez: a Hága elõtti fontossági sorrend változását. Legszembetûnõbb példája ennek a bõsi erõmû csúcsra járatásának kérdése. Magyarország és Szlovákia egyaránt elhagyandónak vagy elhagyhatónak minõsítette hágai beadványában ezt az üzemmódot, ezt az ítélet rögzíti is. A szlovák fél részérõl ez nyilván taktikai húzás volt az ítélet elõtt, most javasolják, hogy mégis így használjuk az erõmûvet. A magyar delegáció pedig nemcsak tárgyal errõl, de érvként használja az alsó (pilismaróti?) duzzasztó építése mellett.

Ezt a szemléletváltást megtenni így nem etikus, és ezzel nagyon finoman fogalmaztam. Gyakorlatilag a kormány látszólag a delegációra hárítja ennek felelõsségét, miközben, ha komolyan gondolja, neki magának kellene az ország elé állnia azzal, hogy bár Hága nem kötelezett minket, mégis újabb duzzasztót akarunk építeni, ráadásul úgy, hogy a szlovák fél ezt semmivel nem ellentételezi.

Másfél hónapon belül mindenesetre kiderül: valóban annyira szabad kezet kapott-e Nemcsók János, hogy megállapodhat az eredeti tervek szerinti teljes vízlépcsõrendszer megépítésérõl, sõt egy rosszabbéról, mert a felsõ vízszabályozás kulcsa szlovák kézben maradna. Ez a Hágában megnyert pozíciók mindegyikének feladását jelentené, és ismétlem, rosszabb, mint amilyet Lázár és Strougal urak 1977-ben hoztak. Ide juthat a politikától független, "szakmai" megoldás?

Ez a megoldás most "csak" a Felsõ-Duna három ivóvízbázisát veszélyezteti a valószínûleg minimális hajózási elõnyök érdekében, továbbá a hágai ítélet önkéntes "túlteljesítése" nemzeti önbecsülésünknek sem használ. Az Európai Unióval majdan folytatandó csatlakozási tárgyalások politikai elõkészítésének azonban évenként dollármilliárdos tétje van. Ismétlem: évenként.