Töröko.-Szíria-Jordánia
1992.VI.6-28.
6-án reggel 1/2 7-kor indultunk a Ludovika elôl, a karavánt 2 Ikarusz busz, egy
VW mikrobusz és egy Peugeot gépkocsi alkotta. Én hetedmagammal a VW-ben kaptam
utaztam, a fônök Papp Sanyi volt. A jugoszláviai háború miatt Románia felé indultunk
el, Gyulánál léptük át a határt, majd az Arad-Temesvár-Turnu Severin útvonalon este 10-re
érkeztünk meg Calafatba. Itt azonban a dunai kompátkelésre igencsak sokan várakoztak, és
annak ellenére, hogy a két komp folyamatosan járt, elég lassan fogyott a sor. Várakoztunk,
aludtunk egy kicsit, aztán pár méterrel elôrébb gurultunk. Nem mondom, volt már jobb
éjszakánk is, és a következô nap is igen keservesen telt el, lévén hogy délután 1/2 5 volt
mire végre behajóztunk, még úgy is, hogy egy idô után a rendôrök mellé Kemal,
a szír származású tolmácsunk is beállt irányítani.
A bolgár oldalról, Vidinbôl este 6 órakor indultunk tovább, és megállás nélkül
hajtottunk Szófián és Plovdivon át a török határ felé. Idôközben csak egy defekt, és egy
rendôr akadályozott minket, ez utóbbi gyorshajtás miatt büntetett meg minket kemény
10 Levára.
Hajnali 3-kor értünk a bolgár-török határra, ahol újabb megpróbáltatás várt ránk: a
kocsi az egyik útitársnônk papájának nevén volt, és mivel nem volt tôle írásos
engedély a kocsi kiviteléhez, nem akartak minket beengedni Törökországba. Ide-oda
küldözgettek minket, az egyik szobában például a TV elôtt szunyókáló vámtisztet kellet
felkeltenünk, de ô sem volt túl segítôkész, csak kicsit álmos. Papp Sanyi már
teljesen kétségbeesett, magában elkönyvelte, hogy vissza kell fordulnunk. Ekkor azonban
befutott a két Ikarusz, vele Kemal, aki Sanyinak csak annyit mondott: "Ne ágódj!", és
beszélgetni kezdett a vámosokkal törökül. Miután már mindent megtudtak egymás családjáról,
Kemal megmutatta nekik az útlevelünket, amiben ingyen török vízum volt, és megkérdezte
tôlük, hogy tényleg ki akarnak-e kezden az ilyen magas rangú vendégekkel. Nem
akartak, így hát reggel 6-kor továbbindulhattunk.
A következô feladat az volt, hogy Edirnében reggel 7-kor szerezzünk egy új
pótkereket, de ez is sikerült. Dél körül érkeztünk az isztambuli kempingbe, ahol éjjel kellett
volna megszállnunk, de most csak egy zuhany erejéig lógott be feltûnés nélkül 90
ember, és már menni is kellett tovább. A belvárosi csúcsforgalomban a négy jármû
négyfelé szkadt, ami csak azért volt kellemetlen, mert nem volt pontosan megbeszélve, hol
fogunk éjszakázni. Az autópályán hajtottunk Ankara felé, és Bolu után pár km-rel
megpillantottuk a Miczek-féle buszt az út mellett egy füves domboldalon, itt
vadkempingeztünk. Közben kicsit aggódtunk a másik busz miatt, de gondoltuk, Gábris
Gyusziék megoldják a feladatot. Reggelre aztán ôk is elôkerültek, és kiderült, az
ô táborhelyük a miénknél is kellemesebb volt. Mindenesetre innen már együtt indultunk
tovább, és elsô megállónk a Tuz Gölü partján volt. Ez egy sós tó, melynek a fenekét
nagyon szép sókristályok alkotják, így a járás a térdig érô vízben egy kicsit macerás,
de a rettenthetetlen ásványgyûjtôket ilyen csekélység nem tarthatta vissza.
Du. 5-re értük el Kappadókia nevezetességét a Göremei mésztufa kúpokat. Üchisar és
Zelve volt a két hely ahol megálltunk: ez a táj tényleg fantasztikus, kár, hogy túl sokat nem
idôzhettünk itt.
Egy közeli kempingben szálltunk meg, ahol kaptunk egy kiadós záport. Este sétáltunk
a kisvárosban, ahol még éjfélkor is nyitva voltak a szônyegeket árusító üzletek, néhány
útitársunk nem kis örömére.
10-én reggel 7-kor indultunk a szír határ felé, és bár sietnünk kellett, sikerült Papp
Sanyit rávenni, hogy álljunk meg Derinkuyu-ban, és nézzük meg a földalatti várost. Ennyi
elônye volt a mikrobusznak: sokkal könnyebben tudtunk rögtönözni. Csak két szintet
jártunk be a nyolcból, de így is ízelítôt kaptunk milyen is lehetett itt annak idején az élet
több ezer ember számára.
Adana felé mentünk tovább, és az út nagyon szép helyen, a Taurus hegységen vezetett
át. Egy útmenti kis vendéglôben ebédeltünk - volt rá idônk, mivel a meredek
emelkedôkön sokkal gyorsabbak voltunk a buszoknál. Nem sokkal Adana elôtt
találtunk egy szabályos kis kanyont, itt természetesen megálltunk fényképezni.
Elértük a tengerparttal párhuzamos autópályát: kétszer négy sáv, forgalom alig.
Megpillantottuk a tengert, de ez csalódást okozott: az Iskenderuni-öböl tele van ipari
létesítményekkel, a szmog beborította az egész parti sávot.
Rövid megállót tartottunk Iskenderunban, majd Antakyán át elértük a szír határt. Az
utolsó kilométereket szögesdrótok és ôrtornyok közt tettük meg, ami nem volt éppen
felemelô érzés. A határon csekély 6 óra alatt jutottunk át, ezalatt a szír oldalon
kényelmesen meg tudtunk vacsorázni. Éjjel 11-re érkeztünk meg szálláshelyünkre az Aleppo-i
kempingbe. A sátrat már nem volt energiánk felverni, gondoltuk, úgyis meleg van. Ez igaz
is volt, de a szúnyogok sajnos nem vették figyelembe, hogy éjjel aludniuk kellene, így
néhányan igencsak összecsípkedve ébredtek.
11-én délelôtt Aleppót néztük meg. Elôször a várba mentünk be, amely
uralja a várost egy félig mesterségesen összehordott domb tetején. A városban az utcán
mindenfelé kosz és mocsok volt, ugyanis épp egy iszlám ünnepre érkeztünk, melynek
keretében a szegényeknek húst osztottak, ami azt jelentette, hogy az utcákon vágták le a
birkákat. Hogy ez milyen fenséges illattal jár a 30 fokos melegben, azt el lehet képzelni.
Az ünnep miatt mindenki az utcán tartózkodott, és szerény kis csoportunk megjelenése
némi feltûnést keltett. Néhány hölgy nem vette komolyan, hogy lehetôleg ne
ujjatlan blúzban korzózzanak, és igencsak zokon vették, mikor a helyi sihederek megtapogatták
ôket. Kemal megpróbálta védeni a csoportot, amely némi szóváltással járt. A
csordaszellemet megunva Timár Gáborral önállósítottuk magunkat, ketten bolyongtunk a
szûk sikátorokban, és a kutya sem törôdött velünk, kivéve egy helyi biztonsági
embert, aki egy fényképes igazolvány felmutatása után ragaszkodott ahhoz, hogy Gábor
felnyissa az oldaltáskáját, ám miután bomba helyett csak egy fémkulacsot talált, továbbengedett
minket. Megnéztük a nagymecsetet legalábbis a belsô udvart, mert magába a mecsetbe
az ünnepi ima miatt nem mehettünk be. Az udvarra egyébként a lányokat is beengedték miután
felvették a kapuban osztogatott fekete csadort.
Du. 1-kor indultunk tovább Hama felé, ennek a városnak a nevezetességei a hatalmas
vizikerekek. Késô este érkeztünk meg Damaszkuszba, szállásunk egy aránylag
kényelmes kollégiumban volt.
12-én reggel szír kísérôinkkel az Antilibanon-hegység felé indultunk.
Elôször a Seydnaya közelében lévô zarándokhelyre, Éliás próféta templomához
mentünk el, majd a Seydnayában lévô nagy templohoz, ahol éppen keresztelôket
tartottak sorban egymás után, melyekre állítólag már napokkal elôbb megérkeztek a
családok.
Seydnayából Maloulába mentünk, elôtte megálltunk egy kis hasadéknál. A várost
elôször fentrôl néztük meg, majd gyalog sétáltunk le egy szurdokon keresztül a
Szt.Tekla templomhoz. (Itt van egy fantasztikusan szép hely, egy sziklaüreg, benne egy
terebélyes fával, rajta madarakkal.)
Délután Damaszkusz keresztény negyedében sétáltunk, este pedig a város feletti dombra
mentünk fel, ahonnan szép rálátás nyílt a városra. Itt az út mentén végig kint ültek a maguk
által hozott kempingasztaloknál a városiak, és a kilátást meg a hûs levegôt élvezve
vacsoráztak.
13-án a sivatagi oázisba, Palmyrába (Tadmor) látogattunk el. Az út kopár,
kôsivatagos tájon vezetett át, érdekes volt az egyik útelágazásnál a tábla, mely Bagdad
felé jelezte az irányt. Útközben elhaladtunk egy kis forrás mellett, ahol beduin kislányok
éppen nagymosást végeztek, majd szír kísérôink egy nagyszerû programról gondoskodtak: egy
foszfátbányát tekinthettünk meg. Mi a mikrobusszal azonban ismét renitensek voltunk: a bánya udvarára behajtva 180 fokos
fordulatot tettünk, és mielôtt a sorompót leengedték volna, kislisszoltunk. Így amíg a többiek a szír
bányaipar büszkeségével ismerkedtek, mi egy kissé távolabb fociztunk egy jót.
Palmyrában a múzeumok megnézése után a legmelegebb órákat egy beduin sátor alatt
töltöttük el, aztán indultunk a romváros bejárására. Errôl a helyrôl csak
felsôfokon lehet beszélni, ez a leglenyûgözôbb ókori romváros amit addig
láttam (és késôbb is csak a líbiai Leptis Magna veheti fel vele a versenyt). A város feletti
dombon egy XVII.századi arab kastély áll - felmásztam oda, de bemenni sajnos nem lehetett,
viszont a kilátás megérte a fáradtságot.
Palmyra gazdagságát a víznek köszönhette, a forrásban, mely langyos, kénes
vizû, mi is megfürödtünk: a derékig érô víz egy hosszú barlangban folyik át.
Este 11 volt mire visszaértünk Damaszkuszba, másnap pedig 9-kor indultunk tovább,
és két óra alatt elértük a szír-jordán határt. A jordán oldal kellemes meglepetést okozott, bár
az ügyintézés itt is lassan ment (összesen 4 óra 40 percet vett igénybe a határátlépés), de az
egész hangulat elütött a szírtôl, minden rendezettebbnek tûnt. Hogy mást ne
említsek a határôrök itt egységes egyenruhát viseltek, nem úgy, mint a szír oldalon, ahol
elôfordult, hogy egy kockás inges, kezében géppisztolyt lóbáló ficló irányítgatta a
kocsinkat ide-oda.
Szép hegyi úton mentünk Amman felé, útközben rövid idôre megálltunk Jerash
romjainál, de Palmyra után ez már nem volt különlegesen nagy élmény. Este 7-re értünk
Ammanba - legalábbis mi a mikrobusszal - és amellett, hogy meghoztuk az esôt, ami
igen ritka ilyenkor, még a szállásunkat, a Hotel Region-t is meg kellett találni. Több helyen
is érdeklôdtünk, végül egy taxis vezetett el minket a tetthelyre. A szálloda elég
kényelmes, a szobákban lévô színes TV-n például a foci EB meccseit is lehetett nézni.
15-én reggel Madabába indultunk, melynek nevezetessége egy keresztény templom
padlóján lévô mozaik-térkép, amely az elsô ilyen térkép a Közel-Keletrôl.
Ezután a Nebo hegyen lévô kis kolostorhoz hajtottunk fel, Mózes innen mutatta meg
népének az Ígéret Földjét. Innen már látszott a Holt-tenger, és mi gondoltunk egy merészet,
nem mentünk vissza arra, amelyrôl jöttünk, hanem egy meredek szerpentinen elkezdtünk
ereszkedni a tenger felé. Ez pillanatnyilag jó ötletnek tûnt, ám egy idô után az út
lassan elfogyott, és mi ott álltunk a sivatag közepén egy beduin sátor elôtt. Szerencsére
tudtuk a közeli kis település - Al Rama - nevét, és a beduin a karjával mutatta, menjünk csak
bátran tovább. ô persze nyilván a tevékhez volt szokva, a VW mikrobusz viszont nem
egy kifejezett terepjáró. A végén ki kellett szállnunk, ez segített annyit, hogy a súlyunk nélkül
el tudott zötykölôdni a faluig, mi pedig gyalogoltunk egy jót. Végre leértünk a faluba,
s innen már közel volt a Holt-tenger. Katonai ellenôrzôpontokon áthajtva értük
el a partot: az egyik oldalon a Holt-tenger, a másikon sziklafal, ahonnan egy helyen
melegvizû forrás ömlik a tóba. Ez egy ideális hely volt lemosni magunkról a Holt-tenger
sós vizét. A patak kisebb-nagyobb medencéket alkot, köztük kis vízeséseken ömlik alá a víz,
és mindez a hatalmas sziklafalak tövében. Mit mondjak: megérte a fáradtságot, ráadásul, mint
késôbb kiderült, az egész csoportból csak mi jutottunk el ide. Újabb jópont a
Sanyibusznak! Papp Sanyi egyébként roppantul élvezte a Holt-tengert, végre úszótudás nélkül
is bátran bemerészkedhetett a vízbe.
Ammanba visszatérve kis városnézést tartottunk. Amman több dombra ápült
nyüzsgô nagyváros. Fôterén, az amfiteátrum elôtt, este nagy élet folyt,
mintha a fél város itt korzózott volna.
16-án kora reggel indultunk a Vörös-tenger felé, de elôtte várt ránk az egész út
egyik legszebb programja, a Wadi Rum. A turistaközpontból terepjárókon lehet eljutni a
legszebb sziklaalakzatokhoz, a leghíresebb közülük talán a Stone Bridge. Csak arra kellett
vigyázni, nehogy útközben leessünk a terepjáró platójáról, tekintve, hogy a sofôrünk,
egy 13 éves fiú láthatóan meg akarta mutatni, hogy ô tud a leggyorsabban hajtani. A
végén neki kellett fizetnünk, és ez egyike volt azoknak a helyeknek, amely feltétlenül megérte
a pénzt, akár több napot is el lehetne itt tölteni.
Késô délután érkeztünk a Vörös-tengerhez, az eléggé lepusztult, de emiatt
nagyon olcsó Aquaba-i kempingbe. De kit érdekelt a kemping, amikor a víz kristálytiszta, és
a parttól alig pár méternyire fantasztikus korallpadok húzódnak. Itt egy úszószemüveggel
órákat el lehet tölteni a szebbnél szebb színes korallokat bámulva. Néhányan persze nem
elégedtek meg a látvánnyal, Tivadar nevû sofôrünk elhatározta, hogy hoz haza
egy kis emléket. Annak rendje és módja szerint letört néhány kisebb darabot, és hogy a keze
szabad maradjon, a korallokat a fürdônadrágjába tette. Nem tudta, hogy a korall
csalánozó: Miczek Gyuri orvos feleségének néhány injekciójába került, hogy lelohassza a
duzzadt testrészt.
Ha a Wadi Rum az út egyik csúcspontja volt, akkor nem kellett sokáig várni a
következôre. Másnap egy Aquaba-i ebéd után indultunk Petrába. Sajnos a mi kisbuszunk
megkapta a második defektjét a felforrósodott aszfalton (milyen jó, hogy gondoskodtunk
Edirnében a pótkerékrôl), így csak este 6-ra érkeztünk meg, de legalább már nem volt
akkora hôség. Petra sziklavárosa ([1],[2],[3],[4],[5],[6],[7]),
szintén fantasztikus élmény: a bejárattól mintegy 2 km-t kell gyalogolni egy szûk szurdokon keresztül, míg egyszer csak kiszélesedik a vülgy,
és a hasadékkal szembeni falon ott a sziklába vésett templom. A város még csak ezután
kezdôdik: sok-sok sziklába vájt (tökéletes téglatest alakú) helység, sötétedésig épp hogy
be tudtuk járni az egészet.
Este a szállásunk egy közeli, nem túl elegáns szállodában volt.
Másnap a Királyok Útján indultunk vissza észak felé, elsô megállónk Shoubak
vára volt. Ez elég romos állapotban volt, amikor ottjártunk épp feltárási munkákat végeztek
benne. Dél körül értük el Karak városát, amely hozzáépült a dombtetôn lévô
várhoz. Sajnos sokat nem idôzhettünk, mert a többi busszal 4 órára volt megbeszélve
a találkozó a határon. Egy a térképen nem jelzett autópályán haladtunk északi irányba, amely
szinte teljesen kihalt volt. Hogy miért, az a végén derült ki: az út egy kerítésben
végzôdött, és egy katona felvilágosított minket: No way from here. Kiderült, hogy a
jordánok megépítették a maguk szakaszát, a szírek viszont még nem. Ezért vissza kellett
fordulni, a régi út elágazásáig, így kis késéssel érkeztünk a határra. De sietségre nem volt ok,
a már idefelé megismert nyugalmas tempó most sem volt gyorsabb, 4 és fél óráig álltunk a
határon. De ez nem olyan volt, mint pl. Calafatban, itt miközben valaki a papírokat intézte,
a többiek a pálmafák árnyékában akár kényelmesen meg is vacsorázhattak. Éjfél elôtt
nem sokkal érkeztünk vissza Damaszkuszba, szállásunk ugyanaz volt, mint pár napja.
Másnap szír tévések kíséretében a Golan-fennsíkra tettünk egy kirándulást, útközben
szép rálátás nyílt a Hermon-hegység hófödte 2800 m. magas csúcsaira. Egy osztrák ENSZ
ellenôrzési ponton áthaladva érkeztünk meg Quneitrába, amely 1973 elôtt a
környék központja volt, akkor azonban az izraeliek mielôtt kivonultak volna, földig
rombolták a várost, a szírek pedig meghagyták mementónak. Egészen a demarkációs vonalat
jelzô szögesdrótig mentünk elôre, ahol a tévések Gábris Gyuszit interjúvolták
meg, mi a véleménye a látottakról. Gyuszi igyekezett óvatosan fogalmazni, és elmondta, hogy
a háború bizony csúnya dolog.
Ezután Bosrába mentünk, aminek látványossága a szinte teljesen ép ókori amfiteátrum.
Visszfelé egy fiatal, 12000 éves vulkáni területen haladtunk át, közben megálltunk Sweida
városában és egy múzeumot látogattunk meg.
Damaszkusz elôtt nem sokkal megálltunk Zenobiában, ahol a siíták egyik szent
mecsetje áll (Zenobia Mohammed lánya volt). A mecsetben rengetegen voltak ima idején, bent
mozdulni is alig lehetett miközben bámultuk a töménytelen mennyiségû arany
díszítéseket, pompás csillárokat.
20-án damaszkuszi városnézés volt a program: Citadella, Omayad mecset (amely nagy
méretû, de belül teljesen dísztelen, mivel régebben többször is kiégett), Szt. Pál
kápolna, bazárok, sikátorok.
Este a tisztiházban volt a búcsúvacsora, ahol a szíriai kísérônknek, aki a földrajzi
társaság egyik vezetôjének mondta magát, egy magas rangú katonatiszt betisztelgett...
A vacsora egyébként jó volt, a végén még jégkockákkal hûtött gyümölcsöket is
felszolgáltak, és valószínûleg innen eredt a társaság nagy részére másnap rátörô
hasmenés. A dolog nem volt súlyos, de azért jó páran nem igazán tudták élvezni a Közel-Kelet
legnagyobb lovagvárát, a Crac des Chevallier, és a mellett lévô Szt. György kolostor
látványát. Estére érkeztünk a tengerpartra, Lattakiába, ahol nagyobb katonai sátrakban volt az
alvóhelyünk.
Másnap édes semmittevés a tengerparton, fûszerezve egy rövid hajókázással.
Volt ugyan a közelben egy romterület, de ezt tényleg csak a legelszántabbak nézték meg, a
többség erôt gyûjtött a hátralévô napokra.
23-án reggel 9-re érkeztünk a szír-török határra, érdekes módon ez a hegyi
határátkelô korántsem mutat olyan félelmets képet, mint az, ahol beléptünk Szíriába.
Mivel Szíriában a gázolaj nevetségesen olcsó, de kivinni az országból nem lehet, ezért az egyik
busz sofôrje azt a trükköt találta ki, hogy két kannát a mi mikrobuszunkba rejti el a
csomagok közé, mondván nálunk úgysem fogják keresni. Viszont a helyszûke miatt az
egyik lány bôröndjét át kellett tenni az ô csomagtartójukba, persze csak a
határátkelés idejére. A probléma csak az volt, hogy a török oldalon nem akartak beengedni
minket, mivel nem rendelkeztünk a megfelelô orvosi pecséttel. Ezt a nagyon komoly
problémát persze meg lehetett oldani, nekünk ez a vámtiszttel történô alku után 10
dollárunkba került. Lehet, hogy azért úsztuk meg ilyen olcsón, mert a vámosok már a nagy
buszokra kacsintgattak, tény az, hogy tôlük pofátlanul sokat kértek. Emiatt az alku
nagyon elhúzódott, és mi úgy döntöttünk, kicsit elôre megyünk, nehogy a vámosok
nálunk is kitaláljanak még valamit. Így Antakyában volt idônk egy kiadós ebédre és egy
kis városnézésre. Közben vártuk, hogy feltûnjenek a buszok, de hiába, és egy idô
után nem tudtauk, vajon elôttünk vannak-e, vagy mögöttünk. Mindez persze nem lett
volna különösebben érdekes, de Mártinak kezdett hiányozni a bôröndje, igaz viszont,
hogy volt két kanna gázolajunk.
A tengerparton hajtottunk nyugat felé, és este egy mellékúton vadkempingeztünk.
Másnap egy útmenti kis étkezôben megreggeliztünk, aztán kerestünk egy alkalmas kis
öblöt a tengerparton ahol úszhattunk egyet.
Az út egészen Alanyáig keskenyen kanyarog a hegyoldalban a tenger fölött, csak
idônként ereszkedik le egy-egy öbölnél a tengerpartra. Anamur volt az elsô
hosszabb megállónk, ahol a közvetlenül a partra épült várat néztük meg, amely a fekvése miatt
nagyon hangulatos.
Délután 1-re értünk Alanyába, ahol egy egészen elôkelô étteremben
ebédeltünk, aztán felhajtottunk a város feletti dombon lévô várba. Ez a vár jobbára csak
falakat jelent, de a kilátás nagyon szép a tengeröbölre és a városra. Alanya tengerparti sétánya
is rendezett, pálmafák, ligetek sorakoznak a szállodák elôtt. 5 óra felé indultunk
Antalyába, de elôtte még útba ejtettük a Manavgat vízesést.
Késô lett, mire Antalyába értünk, és miután a buszokat és a megbeszélt
kempinget hiába kerestük - a helyiek ide-oda küldözgettek minket - egy igen szerény
kempingben éjszakáztunk, ahol rajtunk kívül senki sem volt, viszont lehetett Rakit kapni, ami
Timár Gábor gyomrának kifejezetten jót tett, mivel ô még érezte a damaszkuszi
búcsúvacsora hatását.
Másnap elhagytuk a tengerpartot, és miután elhaladtunk egy a Tuz Gölühöz hasonló
sós tó mellett (Acigöl), du. 2-re érkeztünk Pamukkálébe, ahol végre rátaláltunk a buszokra,
és Márti nagy örömére elcseréltünk két kanna gázolajat egy bôröndre.
Pamukkale tényleg szép, csak egy kicsit sok a turista és az ezzel
járó felhajtás. Szerencsére a kempingben volt úszómedence, és erre most tényleg nagy szükség
volt, mert a vakító fehér kövek között igencsak nagy volt a hôség.
26-án kora reggel indultunk a Dardanellák felé, útközben csak Trójában álltunk meg,
amely igazi látnivalót a turistáknak felállított falovon kívül nemigen kínál.
Du. 5-re elértük Canakkalét, és a kompon átkeltünk Európába. Szállásunk egy
tengerparti kempengben volt, sajnos az idô elromlott, éjjel komoly vihar áztatta el a
sátrakat. Viszont este egy sör mellett meg tudtuk nézni dán-német foci EB döntôt, és a
helyiek nem kis örömmel fogadták a németek vereségét.
27-én már hazafelé indultunk. Ezúttal úgy döntöttünk, vállaljuk a veszélyt, és Szerbia
felé jöövünk. Mint kiderült, ez jó döntés volt. A határokon simán átjutottunk, a Nis-Belgrád
autópályán éjszaka gyorsan végigdöngettünk a buszokkal konvojban, és csak néha állítottak
meg katonák, megkérdezték van-e nálunk fegyver, aztán továbbengedtek. 28-án hajnali 5-re
értük el Tompánál a magyar határt.
