Szardínia, Líbia, Tunézia, Szicília, 1996. VIII.6-31.

1. Szardínia

Ezúttal csak egy busz vágott neki az újabb kalandnak, s ebben nagy szerepe volt, hogy sokakat elijesztett Líbia. Pedig az elôzményekbôl lehetett sejteni, hogy az utunk alaposan meg lesz szervezve, és csakúgy, mint két éve Szíriában, a helyiek most sem fognak magunkra hagyni...
Szokás szerint egész éjszaka utaztunk, és másnap délben értünk a Róma elôtt lévô Trasimeno-tóhoz, és a fürdés után sétáltunk egyet Castiglione del Lago városában. A következô megállónk Orvietóban volt, ahol siklóval mentünk fel a domb tetején fekvô kisvárosba. Orvieto fô látványossága a kétféle kôbôl, gránitból és mészkôbôl épült dóm, melyet kívülrôl gyönyörû falfaragások borítanak.
Este 11-kor indult a komp Civitavecchiából Szardínia szigetére. Reggel 8-kor érkeztünk meg Olbiába, ahol a San Simplicio gránittemplomot néztük meg, majd a tengerparton indultunk dél felé. Elsô megállónk a Posada határában épült XI.századi toronynál volt (Castello della Fava). Dél körül egy Santa Lucia nevû városkánál fürödtünk, majd szemerkélô esôben értük el a Capo Comino fokot, kempingünk pedig innen nem sokkal délre volt (sátorverés egy kiadós felhôszakadás után).
Másnap délelôtt elôször egy nurágé romjait néztük meg (Serra Orrios), aztán a tengerparttal párhuzamosan haladtunk meredek hegyi utakon. (Egyszer Miczek Gyuri szólt, hogy nézzünk le jobbra, milyen szép a folyóvölgy, mire egy kissé remegô nôi hang megkérdezte: De ugye nem kötelezô?) Ebédidôben a 1017 m. magas Genna Silana hágón voltunk, ahonnan ismét leereszkedtünk a tengerpartra, és S.Maria Navarrese-nél egy klassz strandon fürödtünk. Innen Arbataxba mentünk, melynek látnivalója a szürke gránitszikla, melybe vörös porfir települt be. Ezután a sziget belseje felé haladtunk, és csak pár percre álltunk meg egy kis faluban, Villanova Strisaliban, mivel az egyik lány kijelentette, hogy sürgôsen haza kell telefonálnia (ezt egyébként minden nap megtette). Az Alto del Flumendosa folyóból felduzzasztott víztároló partján vadkempingeztünk, így este édesvízben tudtunk fürdeni.
Másnap a hegyek között vezetett az út, átmentünk az 1246 m. magas Correboi-hágón, aztán egy útmenti forrásnál ebédeltünk Meana Sardo határában. Délután Barumini közelében egy újabb nurágét néztünk meg, itt viszonylag épségben megmaradt a föld alá épített lakóegyüttes. Ezután már a sziget déli része felé haladtunk, és elhagyva Cagliarit, San Margheritánál kempingeztünk, ahová a buszunk nem túl könnyen jutott be: elôször egy kocsit kellett félretolnunk, aztán egy terepjárót vontattak odébb pár métert egy traktorral, végül az egyik kanyarban a tulaj egy kisebb fatörzset is kivágott a kedvünkért. Sôt, azt is megtette, hogy mivel másnap vasárnap volt, elkérte egy közeli kis templom kulcsát a számunkra, és Árpád atya tartott nekünk misét. Kora délután egy fôníciai romterületet néztünk meg Nora közelében, aztán városnézés következett Cagliariban, melynek kikötôjébôl este indult a hajónk - Trapani érintésével - Tunézia felé. Másnap este jó két órás késéssel kötöttünk ki Tuniszban. Az útlevélvizsgálat a szokásos arabos tempóban folyt, így már 10 óra elmúlt, mikor végre kijutottunk a kikötôbôl. Szállást nem lett volna értelme keresni, így inkább az éjszakai buszozás mellett döntöttünk. É�fél után rövid idôre megálltunk El Jem-ben, és a holdfénynél megnéztük az ókori színház romjait. Reggel pihentünk pár órát Gábes közelében a tengerparton, aztán indultunk tovább a líbiai határ felé. Nem sokkal a határ elôtt az út mentén pénzváltók sorakoznak, akiknél be lehet szerezni líbiai pénzt az ottaninál sokkal kedvezôbb árfolyamon.

2. Líbia

A szokásos sebességgel folyt a határ átlépése, melyet csak az gyorsított, hogy megérkezett elénk a fogadóbizottság, így alig több, mint két óra alatt átléptünk Líbiába. Ettôl kezdve vendéglátóink szabták meg a programunkat, és tôlük telhetôen megpróbáltak kitenni magukért. A szállást, és a hihetetlenül bôséges ellátást mind ôk fedezték. Az már más kérdés, hogy az elképzeléseink nem mindig egyeztek a programot illetôen, de kénytelenek voltunk alkalmazkodni. Miczek Gyuri az út szervezése során felvette a kapcsolatot néhány nálunk végzett - így magyarul elég jól beszélô - fickóval, ôk elkezdtek szervezkedni, és ennek következtében csoportunkat hivatalos delegációnak minôsítették. Mindig ment elôttünk egy felvezetô kocsi egy olyan papírral, melynek felmutatásával minden - egyébként igen gyakori - ellenôrzôponton simán átengedtek. Mint késôbb megtudtuk, az írás azt tartalmazta, hogy mi a líbiai nép vendégei vagyunk, és mindenki tegyen meg mindent hogy segítsen minket. A buszunkon viszont állandó utitársunk lett egy - egyébként kedves - arab fickó, Mohammed, aki szintén elég jól beszélt magyarul. ô Szombathelyen tanult vasútgépészeti szakközépiskolában (ami azért érdekes, mert Líbiában egyetlen méter vasút sincs), de hogy most milyen minôségben dolgozik, azt legfeljebb sejthettük...
Elsô szállásunk Sabratában, a Youth Hostelben volt, az emeleti teraszról pont rá lehetett látni a kivilágított amfiteátrumra. Már az elsô este ízelítôt kaptunk milyen ellátás vár ránk, pedig a késôbbiekkel összehasonlítva ez igen szerény vacsora volt: hatalmas zöldségtál, arab leves, hatalmas szelet hús sok körettel, görögdinnye, és a kertben felszolgált jégkrém, üdítô. Mindenki pillanatok alatt elfelejtette az összes otthon hallott hasznos tanácsot az ételekre vonatkozólag, és (most még) befaltunk mindent. A késôbbiekben csak azért nem, mert egy-két nap múlva egyszerôen telítésbe mentünk át, és képtelenek voltunk többet enni. Szerencsére az ételek tiszták voltak, így a széntablettákat félretehettük a következô útra.
Másnap délelôtt a sabratai romterületet néztük meg, ahol az amfiteátrum, a pun sírtorony, a fürdôk és templomok maradványai mellett a legnagyobb sikert az ún. hexagonális latrina aratta. Délután a Nefusa-hegységbe kirándultunk (Yafran városa), útközben egy ciszternánál a vendéglátóink nagy pancsolást rendeztek, és kiderült, hogy minden ellenkezô híreszteléssel szemben, ôk még nálunk is jobban izzadnak. Talán a nagy melegnek köszönhetôen, visszafelé a felvezetô kocsi kissé elkavart, de így legalább láthattunk egy szép vádit. Nagy kerülôvel értünk vissza Sabratába, de ahhoz még idôben, hogy elmenjünk egy közeli strandra tengerhez fürdeni, nem kis feltûnést keltve a burnuszos arab nôk között. Egyébként ez a part volt az egész út legszebb strandja.
Reggel indultunk Tripoliba, ahol a kongresszusi központban egy fô-fô pártember tartott fejtágítót az amerikai kizsákmányolásról (érthetô, hogy neheztelnek rájuk, hiszen az amerikai bojkott, ha nem is teszi tönkre az országot, azért kétségtelenül érezteti hatását), majd ajándékképpen arab és angol nyelvû Zöld Könyveket kaptunk. A hivatalos programnak nem volt vége, mert ezután az egyetemen is fogadtak minket, és csak azután következett a kimerítô ebéd egy arab étteremben. Ennek következtében csak késô délután indultunk Misuratába, ahol egy diákszállóban volt a szállásunk, és ahol persze bôséges vacsorával vártak...
Másnap aztán következett az egész líbiai út fénypontja: Leptis Magna. Ez a hatalmas római kori romterület minden általam eddig látott hasonló helynél nagyobb, jobb állapotban megmaradt (Septimus Severus diadalíve, Hadrianus fürdôi, Forum, Színház, Piac, templom stb.). Furcsa érzés volt a tengerparton a ledôlt, faragott köveken mászkálni, itt lehetett megérezni igazán, mekkora város is volt ez régen. Az ebéd szokás szerint vagy másfél óráig tartott, utána a hatalmas Kadhafi képpel díszített múzeumba mentünk be, majd visszafelé megálltunk egy órára Misurata központjában.
A legjobb nap után következett a legrosszabb. Vendéglátóink kitalálták ugyanis, hogy biztos hatalmas élményt szereznek nekünk, ha elvisznek Ras Lanuf-ba, a térség legnagyobb olajfinomítójába, ahova külföldieket eddig nem engedtek be. A baj csak az volt, hogy az út oda-vissza 800 km. volt, és útközben egyetlen látnivaló akadt, egy kiszáradt tó, egy ún. schott, az olajfinomító pedig nem nyújtott nagyobb élményt, mint pl. Százhalombatta (és az mennyivel közelebb van). Mindegy, a lényeg, hogy (az ebéd után) sikerült kiharcolni, hogy két órát eltölthessünk a tengerparton, ahol még röplabdázni is tudtunk. Hazafelé Sirtben egy luxusszállóban kaptunk luxusvacsorát, így éjfél elmúlt már mire ágyba kerültünk.
A következô napi program: Misurata (szônyegpiac, bazár, mecset), ebéddel egybekötött látogatás a helyi vasgyárban, kirándulás egy kis oázishoz, misuratai búcsúvacsora (tevehúsos kuszkusz).
Másnap indultunk vissza Sabratába. Tripoliban a Dzsamahirija Múzeum zárva volt, így elegendô idônk maradt az óváros bejárására, és végre szabadon csavaroghattunk a helyenként igencsak romos, szûk sikátorokban. Ebédet egy kiemelt üdülôhelyen kaptunk, ahová a helyi fejesek mellett a magyar követségrôl is eljött az ügyvivô. Itt még fürdés közben is vigyáztak ránk, nem tudtunk úgy beúszni, hogy ne akadjon tíz-tizenöt méternyi távolságra egy kísérônk, aki szükség esetén kimenthetne minket. Este Sabratában a vacsora után zenés-táncos búcsúestet rendeztek nekünk, így másnap kissé fáradtan indultunk a tunéziai határ felé.


3. Tunézia

Ezúttal valamivel több, mint három óráig tartott a határátlépés, de aztán végre ismét a magunk urai voltunk, annak ellenére, hogy Mohammed barátunk - ki tudja miért - velünk tartott. Rövid megálló Zarziszban, aztán a töltésen át Dzserba szigetére hajtottunk, ahol egy úszómedencés hotel mellett volt a kempingünk. Este - augusztus 20-a lévén - Árpád atya a pálmafák alatt ünnepi misét tartott.
Másnap délelôtt elôször Dzserba fôvárosát, Houmt Souk-ot néztük meg (erôd, kikötô, bazársor, piac, mecsetek), majd pedig Hara Segiránál a régi zsinagógát (La Griba, azaz "Csodatevô"). Kora délután komppal keltünk át a szárazföldre, és indultunk dél felé, ám a Medenin-Gábes úton egy bukkanónál a busz egyik légrugója tönkrement. Árpád atya és Mohammed stoppal indultak szerezni egy újat, addig mi a busz árnyékában pihegtünk. Hatalmas szerencsénkre pont egy ciszterna mellett robbantunk le, így némi locsolkodással kellemesebbé tudtuk tenni a várakozást. Igaz, ez csak addig tartott, amíg meg nem jelent egy szigorú rendôr, és felszólított minket, hogy azonnal öltözzünk fel, mert a fürdôruhánk nem helyénvaló öltözet. Mintegy 5 órás várakozás után végre elôkerültek Árpádék, és meghozták a légrugót, sôt még tartalékba is szereztek kettôt. Este Gábesban kempingeztünk, amit egy kisebb éjszakai homokvihar tett izgalmassá.
Kora reggel indultunk elsô állomásunk, Matmata felé. Ennek a helynek az érdekességét az adja, hogy a lakásokat a föld alá építették, így védekezve az általunk is megtapasztalt nagy hôség ellen. Kora délután érkeztünk meg Douz-ba, és páran szerettünk volna éjszakára kitevegelni a sivatagba, ám sajnos kiderült, hogy az ilyen túrákra egy nappal korábban kell jelentkezni, így erre most nem volt lehetôség. Kárpótlásul a közeli Zaafranet oázisból egy órás tevegelést lehetett tenni egészen a sivatag széléig, ahol már valódi homokdûnéket lehetett látni.
Másnap a Schott el-Jeriden átvezetô töltésen mentünk Tozeur- ba. A kemping elfoglalása után (amely egy kis patak partján van, aludni pedig pálmakunyhókban is lehetett) Neftába mentünk (ez egy völgyben fekvô oázis), délután pedig Tozeur-ban sétálgattunk. Reggel korán indultunk Gafsa érintésével Tunisz felé. Útközben Kairouanban, a mecsetek városában álltunk meg, és töltöttünk el egy kis idôt. Tunisz elôtt kb. 20 km-rel, Hamman Lit közelében akartunk éjszakázni, de a kemping nem mûködött, a tengerpart pedig nem volt alkalmas vadkempingezésre. Szerencsénkre nem sokkal arrébb mutattak nekünk egy cserkésztábort, ahol kör alakban felállított négyszemélyes kis kôépületekben kaptunk elég olcsón szállást.
A következô nap programja: Karthago (a legszebb látnivaló az Antoninus thermái a tengerparton), Sidi Bou Said, a helyiek Szentendréje, végül a tuniszi Bardo Múzeum a gazdag mozaikgyûjteménnyel. Másnap pedig a délelôtti fürdés és pakolás után Tuniszt jártuk be, aztán éjfélkor - három órás késéssel - elindult a hajónk vissza, Szicília felé.


4. Szicília

Reggel 8-kor érkeztünk Trapaniba, ahonnan Segestába, a hegyoldalban álló befejezetlen görög templomhoz mentünk. Innen Monreáléba buszoztunk, ahol némi forgalmi dugót okoztunk, de végül rátaláltunk a katedrálishoz vezetô útra. Sétáltunk a városban, megnéztük a katedrálist és a mellette lévô kolostor kerengôjét, aztán rövid idôre megálltunk Palermóban. Cefalu elôtt találtunk egy kis kempinget, ahol megjelenésünkkel valóságos népünnepélyt okoztunk, a tulaj azonnal megszervezte a zenés ismerkedési estet a csinos helyi lányok közremûködésével. Így persze nem sokat aludtunk, már csak azért sem, mert kora reggel szélvihar és egy kis esô ébresztett, de legalább idôben el tudtunk indulni az Etna meghódítására. Egy kis eltévedés után rátaláltunk a helyes útra, és Belpasso érintésével felértünk a felvonó aljáig. A kabinos felvonó tetejétôl terepjárókkal is lehetett menni, de mivel ez igen drága volt, a többség gyalog vágott neki a hegynek. 3000 m. magasságban azonban a kráterekhez vezetô út le volt zárva, mivel épp aznap pöfékelt egy nagyobbat a vulkán, de minket ez sem zavart, és felmásztunk a délkeleti kráterhez. Nagy élmény volt a kráter szélén állni, és látni a belôle feltörô gôzoszlopot. Lefelé végig gyalog mentünk, nem kevés pénzt spórolva meg ezzel. Kempingünk este Nicolosiban volt.
Az utolsó jelentôsebb látnivalónkhoz érkeztünk másnap délelôtt: Taorminába. A busznak lent kellett parkolnia, minket pedig városi busz vitt fel a görög színházhoz, amely nem túl különleges az eddig látottakhoz képest, viszont a környezete (tenger, hegyek, Etna) valóban csodálatos. Taorminából már megállás nélkül mentünk a messinai komphoz, majd az átkelés után az autópályán észak felé, és este egy benzinkút melletti telken vadkempingeztünk. Másnap kora délután egy órás pihenôt tartottunk Bolsenában a krátertónál, aztán hajtottunk hazafelé, és következô nap de. 11 körül zuhogó esôben értünk Budapestre.

---

	Vissza Back

Vissza a honlapomra Back to my Home Page