Izrael, 1994. aug. 2-26.
1. Elindulás
A Ludovika elé négy busz érkezett, köztük a tavalyi Pink II., meg egy viharvert,
városi forgalomból kiselejtezett Mercedes. A parkoló tele csomagokkal, izgatott
hozzátartozókkal.
Nagy nehezen sikerült minden csomagot begyömöszölni a csomagtartóba, illetve
felmálházni a hátsó üléseken, így még be sem sötétedett, mikor végre elindultunk.
Természetesen az elsô dolog egy ilyen buszos túrán az útitársak szemrevételezése.
Ilyenkor az elsô kilométereken még mindenki fegyelmezetten ül a helyén, majszolja az elsô
szendvicsét, és óvatosan pislog körbe, kit lehet majd utálni az elkövetkezô három és fél
héten. Papp Sanyi is túl van a kezdeti idegességén, és végre rágyújthat a pipájára, amelynek
illata lassan a busz hátsó fertályára is eljut.
Éjfélre jutottunk át a határon, és következett az izgalmasnak ígérkezô átkelés
Szerbián. Ez most korántsem volt olyan kockázatos, mint két éve, amikor mindenféle
rémhíreket lehetett hallani, inkább a rendôrök állandó tarhálására kellett számítani. Alig két
hónapja hogy erre jártunk, mikor Albániában voltunk, és akkor bizony rendesen fogyott az
erre a célra összeszedett kávé, kóla, sör, cigaretta. Az akkori balkáni állapotokhoz képest
most szembeszökô volt a változás. Most is gyakran megállítottak, de sehol sem kötözködtek,
mindenhol szó nélkül továbbengedtek. Papp Sanyi a Szerbián átvezetô út vége felé már direkt
könyörgött az egyik rendôrnek, hogy fogadjon el egy doboz sört, de ô udvariasan elhárította
a kínálást. Az út olyan unalmas volt, hogy Sipi és Gyôrfi Tibi egymást szórakoztatták a
rádión keresztül, olyanokkal, mint például: "Képzeld Tibcsi, az elôzô kanyarnál a
visszapillantó tükrömben láttam felbukkanni egy nagy orrot, és öt perccel utána a buszt!".
Találgattuk, mi lehet a változás oka, és nem tudtunk másra gondolni, minthogy a
májusi magyar választások eredményeként a szerbek újra kezdenek barátként (elvtársként)
kezelni minket. Hát azért errôl inkább lemondtam volna...
2. Nissos Kypros
A villámgyors görög ügyintézés után (kb. 2 óráig tartott...) 4 óra körül léptük át a
görög határt, és még sötétedés elôtt elértünk a tervezett kempingbe (Stolos camping, Katerini
után, az Olimposz lábánál), ahol elég olcsón sikerült megszállnunk (2$/fô), hála a sikeres
alkunak, illetve a létszámmal való manipulálásnak, ami egy ilyen túra elengedhetetlen
kelléke. Egyedül a Molnár Kati féle hármas "vadkempingezett", ami azt jelentette, hogy a
kerítésen kívül verték fel a sátrat, és a kempingben fürödtek. Sanyi rám bízta a szállások
pénzügyeinek intézését, és mindig külön gondot jelentett az ô spórolásuk, ami miatt az út
vége felé néhányan már morgolódtak. De most még minden nagyon szép volt, a tenger
kiváló, a víz tiszta, kell ennél több egy egésznapi buszozás után?
Dávid és Domi viszonylag békésen felverték a sátrukat, aztán Domi kivonszolta a
böhöm nagy bôröndöt, kinyitotta, és gondterhelt arccal kérdezte meg tôlem, mit egyen
vacsorára. Én segítôkészen azt feleltem, ha rám hallgat, azt eszik amihez éppen kedve van,
így aztán megállapodott magával egy lencsefôzelékben.
Másnap a thermopülei emlékmônél álltunk meg elôször, és kötelességtudóan
lefényképeztük Mr. Miltiádészt. 100 fénykép, ugyanolyan beállításban, a belógó
távvezetékekkel!
Mielôtt Pireuszban felszálltunk volna a hajóra, még válaszolni kellett egy MOSZAD-os lány
furfangos keresztkérdéseire, úgy mint, van-e bomba nálunk, fogadtunk-e el valakitôl
valamilyen csomagot, stb. Végre valahára feljutottunk a hajóra, ahol beszedték az
útleveleinket, aztán a magyar invázió ellenállás nélkül bevette a felsô fedélzetet. Ez a hely
azonban nem volt túl szimpatikus, túl sokan voltunk egymás hegyén-hátán. Így jó páran az
egyik oldalsó fedélzetet választottuk, az egyik nagy mentôláda környéke lett a mi
birodalmunk. Ez egyrészt szélvédettebb volt, mint a felsô rész, másrészt fapadló volt, ami
kényelmesebbnek tûnt mint a fenti fémvacak, arról nem is beszélve, hogy reggelre fent szinte
csónakázni lehetett a hálózsákokon. A hely egyetlen hátránya, hogy a pincérek épp az orrunk
elôtt hordták át a konyhából az étterembe a különbözô finomságokat, miközben mi a
májkrémes kenyerünket rágcsáltuk. Többször eljátszottunk a gondolattal, mi lenne ha elesne
valamelyikük a lábunkban, persze teljesen véletlenül. Az étterem pont melletünk volt, ahova
este be lehetett ülni kártyázni, no meg itt volt a félkarú rabló. Sokakat elkapott a
játékszenvedély, amit néhány fontjuk bánt. Nekem szerencsém volt: az elején nyertem két
fontot, aztán nem erôltettem tovább a dolgot, ez is épp egy vacsora ára volt (ha a sörre rá
is kellett fizetni egy keveset).
Az elsô megálló Rodosz volt, itt 3 óra szabadidônk volt. Ez éppencsak elég volt az
óváros végigjárására, a Nagymesteri Palotába már nem is maradt idô bemenni. A város
nagyon hangulatos, és valahogy azonnal otthonosan éreztem magam, bár ez valószínûleg a
'85-ös görög út hatása.
Másnap Limasszolban álltunk meg, ahol 9 óránk volt. Elôször azt terveztük, hogy
csatangolunk egyet a városban, de mivel a kikötô nagyon messze esett a központtól, ezért úgy
döntöttem, mégis inkább részt veszek a szervezett úton. Ez egy buszos kirándulás volt a
Trodosz hegységbe, és bizony csalódást okozott. Az egyetlen látnivaló egy kis kolostor volt,
utána pedig elvittek bennünket egy faluba, ahol bort lehetett vásárolni. Az egészben az volt
a jó, hogy mindezt borkóstolóval kötötték egybe, így legalább valamit behoztunk az eléggé
borsos részvételi díjból. Az igazsághoz tartozik, hogy a bor finom - hasonló a portóihoz, amit
Daniéknál ittunk Dunaföldváron - és a lány, aki a bort töltögette nagyon kedves volt,
egyáltalán nem bánta a sokadik repetát sem... Így végül is elég jó hangulatban érkeztünk
vissza a hajóra, és kiderült, akkor sem jártunk volna sokkal jobban, ha a várost nézzük meg.
A többiek ugyanis elmondták, hogy kb. két órát caplattak míg elérték a központot, ahol
semmi különösebb látnivaló nem volt, így hát fürödtek egyet, aztán jöttek is vissza.
Mindenesetre azt hiszem, Ciprust nem Limasszol miatt szeretik a turisták.
3. Felsô-Galilea
A hajó 7-én kora reggel kötött ki Haifában, és mi kissé álmosan támolyogtunk le a
partra. Az útlevélvizsgálat nem ment túl gyorsan, ráadásul volt közben egy bombariadó is,
de mire kiürítették volna az egész várótermet, tisztázódott kié is a gazdátlanul hagyott
csomag. 10 óra felé végre elhagyta a buszunk a kikötôt, és ezzel kezdetét vette a nagy izraeli
kaland!
Itt kettévált a csapat: Gábris Gyusziék elindultak délre, mi pedig majd északra fogunk
menni, de elôtte még várt ránk a haifai városnézés. Volt egy kísérônk, Schwarz úr, aki már
régóta itt él, ám kiválóan beszél magyarul. Ô elôször a Karmel hegyre vezetett fel minket,
ahonnan szép kilátás nyílik Haifára, amely elég új város, egy része a tengertôl elvett,
feltöltött területre épült. Miközben Schwarz úr a város történetérôl, földrajzáról mesélt, sokan
a homlokukat törölgették, de még túl korainak tartották szidni a forróságot. Tényleg elég jó
idô volt, de egyáltalán nem kibírhatatlan, mivel a levegô száraz volt. Egyszer csak a kilátó
mellett egy trombitás rákezdett a Himnuszra, amelyet hibátlanul játszott el. Nem tudom várt-e
a produkciójáért pénzt, mi mimdenesetre lelkesen megtapsoltuk...
Bementünk a kilátóval szemben lévô karmelita kolostorba, majd pedig Haifa
legismertebb épületét, a Bahá'i hit világközpontját látogattuk meg. Ez az aranykupolás épület
egy szép kertben fekszik a domboldalon. Belépni csak hosszúnadrágban (pontosabban térd
alá érô nadrágban) lehetett, és ezt az egyenruhás ôrök igen szigorúan vették. A bejárat
mellett magyar nyelvû tájékoztató is volt, és ebbôl megtudhattuk, hogy a Bahá'i hit egyesíti
magában az összes világvallás haladó gondolatait, és mint ilyen, a valóban egyedüli, igaz
vallás, melynek lényege, hogy szeressük egymást. Lityit idézve: "úgy van!"
Haifánál sokkal izgalmasabb volt az öböl túloldalán fekvô régi kikötôváros, Akko,
amely keleties jellegû, igazi arab város. Az eredeti városfal a tengerparton húzódik, ahonnan
a helybéli kölykök élvezettel ugrálnak fejest a vízbe. A falon lévô felirat eléggé jellemzô a
zsidó mentalitásra: "A várfalra felmászni veszélyes, szigorúan tilos, és mindenki csak a saját
felelôsségére teheti!". A város központi részén áll a mecset, vele szemben pedig a régi
keresztes vár a kazamatákkal. Némi bolyongás után megtaláltuk a citadella bejáratát, melynek
tetejérôl nagyszerû kilátás nyílik a városra.
Indulás elôtt még egy fontos feladatunk volt: pénzt kellett váltani. Az egyik bankban
túl sokan voltak, így átmentünk a mellette lévôbe, ahol mi voltunk egyedül, ennek ellenére
jó negyedórába került míg végre sikerült mindent elintézni. Azon kívül, hogy a bürokrácia
az otthoni tízszerese (még azt is felírták, hol fogunk tartózkodni az elkövetkezô napokban)
még elég magas jutalékot is felszámítottak - igaz ezt elôre közölték. Úgy tûnt, itt nem voltak
még berendezkedve a turistákra, pedig Jeruzsálem után ez a város tetszett a legjobban
Izraelben.
Akkóból a tengerparton haladtunk észak felé, és egy Akhziv nevü város közelében
kempingeztünk. A kemping nem a tengerparton van, hanem az út túloldalán, és felvetôdött,
nem lehetne-e inkább közvetlenül a tengerparton vadkempingezni. Ám errôl mindenki
lebeszélt minket, mivel nagyon közel van a libanoni határ, és állítólag a rendszeresen
járôrözô izraeli katonák úgyis elzavarnának. Itt különben sem lehetett igazán jót fürdeni a
tengerben, annyira sziklás volt a partja, és túl nagy volt a hullámverés. Így csak pár
lépésnyire merészkedtünk be a vízbe egy kis hullámfürdôzésre, de az egyik férfinek ez is elég
volt ahhoz, hogy csúnyán elvágja a lábát. Este még rendeztünk egy focimeccset, amit Gyôrfi
Tibi becsúszó szerelései tettek emlékezetessé.
A reggeli izgalmat az jelentette, hogy a sátrak közt találtunk egy skorpiót, szerencsére
senki sem feküdt rá az éjszaka.
A tengerpart mentén haladtunk északra, a libanoni határhoz, Rosh Hanikrához. Mivel
a határátkelô egy magaslaton fekszik, innen szép kilátás nyílik a Földközi-tengerre. Egy
drótkötélpálya vezet le a tengerig, ahonnan közelrôl szemügyre lehet venni a szép
mészkôsziklákat, csak sajnos túl drága volt a jegy. Fent finn ENSZ katonákkal találkoztunk,
akik nem ellenkeztek, mikor fényképezni kezdtük ôket, meg a határt jelzô nagy vaskaput,
rajta a "Fényképezni tilos!" felirattal. Alattunk a tengerparton vezetett régen egy vasútvonal
Libanonba, ezt azonban már jó néhány éve nem használják, így láttuk, ahogy a tenger
alámosta az egyik kanyarban a vasútpályát, és a rozsdás sinek most a levegôben lógnak.
Nem messze innen volt egy strand, ahol jó másfél órát fürödtünk a tengerben. A víz
tele volt mindenféle hordalékkal, de a hatalmas hullámok elegendô kárpótlást nyújtottak. A
parton volt egy ôrtorony, ahonnan szemmel tartották a fürdôzôket, és ha valaki a kijelölt hely
mellet akart bemenni a vízbe, akkor hangszórón keresztül figyelmeztették a rendre, így az
egész egy kicsit hasonlított a bulgáriai tengerpartra, csak itt azért volt zuhany a parton, és
a bódéknál csapolt sört is lehetett kapni - igaz, jó drágán.
Innen kelet felé indultunk, elsôként egy II. századi zsinagóga romjait néztük meg
Bar'an-ban, majd miután Sipiék meggyógyították Miczekék buszát, Zefat-ba mentünk, amely
a legmagasabban fekvô izraeli város. Zefat romantikus utcái sok mûvészt vonzottak, akik az
egykori arab negyedben telepedtek le, és a várost kulturális központtá tették. Egy Erdélybôl
kivándorolt román zsidó boltos igazított útba minket igen szívélyesen a mûvésznegyed felé,
amely hangulatában talán a Montmartre-ra hasonlít egy kicsit. Zefat másik fô látnivalóját az
egymás mellett sorakozó zsinagógák jelentik. A Joseph Caro és a Yossi Bennia zsinagógát
néztük meg, ez utóbbiban a rabbi igen lendületes stílusban, angolul magyarázott a
turistáknak.
Innen Tel Hazor-ba mentünk (a Tel dombot jelent, és a legtöbb romterület egy Tel
tetején fekszik), amely az ókor egyik jelentôs városa volt. Itt mintegy 20, idôben jól
elkülöníthetô réteget tártak fel. Bôvebbet az innen nem messze lévô múzeumban tudtunk meg
Hazorról, és ez jóval érdekesebb volt, mint maga a romterület, amely az igazat megvallva
nem volt különösebben izgalmas látvány. A múzeum egy kibucban (Ayalet Hashahar, azaz
Hajnalcsillag) van, ahol már vártak minket: egy idôsebb magyar hölgy (Gábor valamilyen
ismerôse) végigvezetett minket a kibucban, és mesélt pár szót az itteni életrôl. Elmondta,
hogy egyre kevesebb fiatal hajlandó választani ezt a közösségi életformát, és hogy megtartsák
ôket, kénytelenek egyre enyhíteni a kötöttségeken. Pedig elsô látásra a kibuc igen kellemes
helynek tûnt: ápolt, zöld kert, gyönyörû pázsit, különálló lakások, nagy úszómedence, ahol
a helyiek úgy bámultak ránk, mint valami menekültcsoportra, akik még sosem láttak strandot.
Megpróbáltuk finoman rávenni a nénit, hagy aludjunk valahol itt a kibucban, de
ennyire azért nem akarta blamálni magát. Ôszintén szólva, meg is értettem ôt, így az
eredetileg tervezett kemping felé indultunk, Hurshat Tal-ba. Többen tervezgettük, hogy ma
már tényleg vadkempingezni fogunk, de mivel a kempingbe vezetô utat kétoldalról szögesdrót
szegélyezte, inkább letettünk errôl...
Szokás szerint sötétben érkeztünk meg, így csak reggel láttuk, hogy a kemping egy
nagy medence szomszédságában fekszik, ez a medence pedig nem más, mint a Jordán egyik
mellékfolyójának, a Dan-nak forrása. Sajnos reggel szorított az idô, így nem tudtunk
megfürödni az egyébként igen hideg vízben.
Elsô megállónk innen nem messze egy nemzeti parkban, Banias-ban (Caesarea
Philippi) volt. Itt egy nagy barlangnyílás látható, ahol a Hermon forrása volt régebben, most
azonban már a forrás lejjebb került. Néhány ókori falmaradvány látható a környékén, kicsit
messzebb pedig egy vízesés van, de odáig nem mentünk el, mivel várt ránk a Hermon-
hegység. Elôtte azonban még megálltunk a hegység lábánál lévô Nimród erôdnél. Ez a vár
igen klassz helyen fekszik, és elég sok megmaradt belôle, úgyhogy nekem nagyon tetszett.
Innen meredek szerpentinen kapaszkodtunk felfelé, míg elértük a sípályák alját. Egy
ülôs felvonó most is mûködött, és ezt természetesen nem lehetett kihagyni. Fent katonai
bázisok (radarállomás) sorakoznak, járôrök cirkálnak. Ha lett volna egy kis idônk, meg is mutatták volna
az egyik magaslaton lévô állásukat, de sajnos a többség lent maradt a felvonó aljánál, így
nem tehettük meg, hogy majd egy órát késsünk. Be kellett érnünk néhány fényképpel a
radarállomásról, a Hermon-csúcsról, meg persze a katonákról, akiket itt még csak lopva
mertünk fotózni, késôbb aztán kiderült, nemhogy nem szólnak ezért, hanem még élvezik is
a dolgot.
A Golan-fennsíkon keresztül haladtunk a Genezáreti-tó felé, és furcsa érzés volt látni
az alig pár kilométernyire lévô Quneitrát, most errôl az oldalról. Közvetlen felettünk volt a
Golan-magaslat, ahonnan a katonák azt is láthatták, hogyan dézsmáljuk meg az útmenti
almafákat, miközben távcsövön keresztül azonosítottuk azokat a helyeket, ahol két évvel
ezelôtt jártunk.
4. A Genezáreti-tó környéke
Késô délután értük el a Genezáreti-tavat, ahol lépten-nyomon Jézus emlékével lehet
találkozni. Ilyen volt az a templomrom Kursi-ban, amely a gonosz kiûzésének emlékére épült,
állítólag errôl a helyrôl rohantak a disznók a tóba, miután az emberbôl kiûzött ördögök
beléjük bújtak.
Szokás szerint sötét volt már, mire a táborhelyünkhöz értünk. Ebben szerepe volt egy
kis vitának is, ugyanis most már a két buszból több mint huszan ragaszkodtunk ahhoz, hogy
ne a kempingben aludjunk, hanem valahol a szabadban. Találtunk is egy alkalmas helyet a
tó partján, amely afféle piknikezô hely volt, sôt egy-két sátor már állt is ott. Gondolom nem
voltak túl boldogok, mikor egyik pillanatról a másikra megszálltuk a területet, de hát ez
legyen az ô bajuk. Természetesen nem maradhatott el az esti fürdés, bár a kövek miatt kicsit
nehéz volt bemenni, de megérte, mert a víz nagyon kellemes volt. A tó túloldalán, majdnem
pontosan szemben velünk, Tiberias fényei látszottak, nem messze tôlünk egy épületbôl
hangosan szólt a zene, úgyhogy egész különös hangulata volt a helynek. Volt aki sátrat vert,
de jó páran kint aludtunk a szabadban, az én hálóhelyem egy pálmafa tövében volt. Domi
megjegyezte ugyan, hogy az ilyen pálmák mérgeskígyókat szoktak rejteni, ennek ellenére
kiválóan aludtam, csak a zene szólt túl sokáig.
Másnap elôször Kapernaumba mentünk, amely jelentôs szerepet játszott Jézus
életében. Ide vonult vissza a tanítványaival mikor a Genezáreti-tónál idôzött, és egyik
városban sem tett annyi csodát, mint itt. A fô látnivaló a zsinagóga romja, mely fölé az egyik
helyen egy elég ronda tetôt építettek. Kapernaum fölött emelkedik a Boldogságok-hegye, a
Hegyi Beszéd színhelye, melynek emlékét egy szépen gondozott kertben álló templom ôrzi.
A következô megállónk Tiberiasban volt, ez a környék központja, és egyben modern
üdülôváros. Itt a múzeumot néztük meg, illetve az ennek udvarán lévô zsinagóga
maradványát, melynek nevezetessége egy szép mozaikpadló. Innen Nazaret felé indultunk,
de útközben megálltunk Kánában, a kánai mennyegzô színhelyén, ahol Jézus borrá változtatta
a vizet. Az esemény tiszteletére emelt templom sajnos zárva volt, így csak kívülrôl, a
kerítésen keresztül lehetett lefényképezni, ám a templommal szemben lévô kis bolt
természetesen nyitva volt, ahol - kóstoló után - meg lehetett vásárolni a kánai bort, sôt Papp
Sanyi, mint a csoport vezetôje, még ajándékba is kapott egy üveggel.
Nazaret egyetlen nevezetessége a nemrég épült Angyali üdvözlet temploma, amely
érdekes építészeti megoldásokat tartalmaz ugyan, de egyébként nem túl izgalmas. A templom
bejárata fölött a következô szöveg olvasható: "Verbus caro hic factus est", azaz: "Az ige itt
testté lett".
Elég késôn értünk a Tábor-hegy alá, és kiderült, innen busszal nem is lehet felmenni
a tetôre. Taxira senki sem akart költeni, így csak páran indultunk el toronyiránt a
hegyoldalban felfelé, ráadásul Sanyitól alig egy órát kaptunk. Rendesen megizzadtunk, mire
felértünk, ám mivel már túl késôre járt, a kolostorok zárva voltak, de a kilátás azért kárpótólt
a fáradtságért. Mikor Dáviddal futólépésben mentünk lefelé, szembetalálkoztunk egy iskolás
csoporttal, akik fent töltik az éjszakát, és a vezetôjük, egy igen csinos lány, hívott minket is,
tartsunk velük. Tulajdonképpen nem is lett volna rossz...
Az éjszakát ugyanott töltöttük, mint elôzô nap, és másnap reggel elindultunk
Jeruzsálem felé. A tó déli végénél, a Jordán kifolyásánál van Yardenit, a keresztelôhely (bár
viták folynak arról, hogy itt, vagy pedig egy délebbre lévô helyen történt Jézus
megkeresztelése). Itt korlátokkal kis medencéket alakítottaki ki, ahol a térdig érô vízben
akkor is éppen egy távol-keleti csoportot kereszteltek. A folyó mentén haladtunk délre, a
Yarmuk folyó torkolatát kerestük, de elôször csak egy elhagyott határôrposztot találtunk:
szögesdrót, ôrtorony, a szemben lévô dombokon pedig napozó jordán katonák.
Nemsokára elôkerült egy katonai kocsi, és a határôrök elvezettek minket a Yarmuk
folyó hídjához. Itt az út két oldalán szögesdrót húzódott, a nem túl bizalomgerjesztô "Danger!
Mines!" felirattal. A katonák megkértek minket, ne lépjünk le az útról, amit persze nem
tartott be mindenki, így aztán a vezetôjük unott mozdulatokkal húzta át a bakancsával a
porban jól látható lábnyomainkat. Mikor megkérdeztem, hogy gyakran történik-e határsértés,
azt felelte, mostanában nem, és hogy már nagyon unja a háborúskodást. Feszültségnek nyoma
sem látszott rajtuk, türelmesen megvárták amíg mindenki lefényképezi ôket, aztán nagy
integetések közepette elbúcsúztunk. (Egyébként éppen azokban a napokban kötötték meg az
izraeli-jordán békét, és megnyitottak néhány határátkelôt is.)
Bet She'an volt a következô megállónk, itt hatalmas területen folynak az ásatások. Az
épségben maradt ókori színházat még becsületesen végigjártuk, de a fehér kövek között a
tûzô napon már csak a legelszántabbak másztak fel a Tel-re. A bejáratnál elhelyezett hûtôs
vízcsap nem bírta a rohamot, a csoport végének már csak langyos víz jutott. Kókadozva
szálltunk be a buszba, de a következô hely igazi felüdülést hozott. Ennek neve
(Sachne), ahol a forrásoknál egy strandot alakítottak ki
[1]
[2]
[3]
[4].
Több, kôlapokkal elválasztott,
természetes medence van itt egymás mellett, egyik oldalukon kisebb sziklákkal, ahonnan
fejeseket lehet ugrálni. Az egyik medence elején egy kis vízesés van, és nagyon klassz volt
beállni a zuhogó víz alá. Itt jócskán túlléptük az eredetileg megbeszélt idôt, és Sanyi sem volt
ezért különösebben dühös.
Az eredeti programban kérdôjellel szerepelt Jerikó, de a helyzet olyan nyugodtnak
látszott, hogy úgy döntöttünk, oda is elmegyünk. Simán átmentünk az ellenôrzési ponton, ami
a palesztin önkormányzat határát jelentette, és elôször Jerikó szélén, a Hisham-palota
romjainál álltunk meg. Itt rajtunk kívül nem volt más turista, így az árak is jóval
alacsonyabbak voltak a megszokottnál, s ennek a bejárat melletti jégkrémes látta hasznát.
Innen mentünk a nevezetes falhoz, amelybôl már alig látszik valami. Itt arab árusok rohantak
meg minket, mindenféle csecsebecsét próbáltak meg ránksózni, és hosszas alkudozás után
hajlandóak voltak olyan árig lemenni, ami csak mintegy másfélszer-kétszer annyi volt, mintha
valaki a húszlépésnyire lévô áruházban vette volna meg ugyanazt a dolgot. Viszont lehetett
tevegelni: a burnuszos arab a parkolóban vezette fel-alá az állatot, hátán a boldog turistával,
akit közben a többiek fényképeztek.
Visszafelé még áthajtottunk Jerikó belvárosán, aztán a Júdeai-sivatagon keresztül
indultunk Jeruzsálem felé.
5. Jeruzsálem
Már kezdett sötétedni mire megérkeztünk a kempingbe, amely Jeruzsálem egyik
nyugati elôvárosában, Bet Zayid-ban van. Az eddigiekhez képest meglehetôsen hûvös éjszaka
után másnap reggel elindultunk a város felfedezésére.
Kissé nehezen indult a nap, mivel
a Királysírokat és a Kerti Sírt csak rövid bolyongás után sikerült megtalálni.
A Kerti Sír az anglikán egyház szerint Jézus sírja, és ebben a hitükben az sem zavarja ôket,
hogy ezt egyetlen más keresztény egyház sem fogadja el. Mindenesetre egy kedves angol úr
nagy lelkesen mesélte el nekünk a sír történetét, és érvei elég meggyôzôen hangzottak.
Ezután egy gyors pillantást vetettünk a Királysírokra, aztán végre elbuszoztunk az óváros
egyik bejáratához, a Damaszkuszi Kapuhoz, és innentôl kezdve mindenki mehetett amerre
akart.
A Damaszkuszi Kapunál - péntek lévén - hatalmas nyüzsgés fogadott minket, és
pillanatokon belül belecsöppentünk az arab negyed forgatagába, melynek hangulata Fez,
Marrakesh, Damaszkusz után már ismerôs volt. Találomra sétálgattunk a szûk utcák
számtalan kis üzlete között, és próbáltuk feltérképezni a várost, amely nem is volt olyan
nehéz feladat.
Némi bolyongás után jutottunk el a Szent Sír Bazilikához, amely a Golgota sziklája
és Jézus sírja fölé épült. A templom jelenlegi épülete az évszázadok során a különbözô
kisebb-nagyobb termek furcsa együttese lett, amelyek több emelet magasságban torlódnak
egymásra, és amelyeken centiméter pontossággal meghatározott terv szerint hat különbözô
egyház osztozik. Legnagyobb területtel az ortodox görögök, a római katolikusok és az
örmények rendelkeznek, de a koptoknak, az abesszínoknak és a szír ortodox jakobitáknak is
van kápolnájuk.
A bejárat mögött van a Kenetkô, amelyen Jézus testét balzsamozták be. Jobbra két
keskeny lépcsô vezet fel a Kálvária dombra, egy kéthajós kis kápolnához, melyben három
oltár látható: jobbra a Keresztre szegezés oltára, középen a Stabat mater oltár, és balra az
ortodoxok drágakövekkel dúsan ékesített Keresztre feszítés oltára. Itt van az a lyuk, melyben
a kereszt állt, és az a sziklarés, amely a keresztre feszítés után megnyílt. Lent van a Szent
Sír, ahova csak némi sorbanállás után lehet bejutni, és túl sokat nem is lehet bent idôzni. Az
egész templomban egyébként elég nagy volt a tömeg, úgyhogy ez a hely egyáltalán nem volt
alkalmas bármiféle elmélkedésre.
A Szent Sír Bazilikával szemben áll a német evangélikusok Megváltó temploma,
melynek tornyából nagyszerû kilátás nyílik az egész óvárosra, és ezt természetesen mi sem
hagyhattuk ki.
A Siratófalhoz vezetô néhány úton katonai ellenôrzô posztok vannak felállítva, ezeken
keresztül lehet eljutni a zsidók szent helyéhez. Maga a Siratófal a régi templom épségben
megmaradt nyugati fala, ami elôtt egy elkerített részen belül a jellegzetes hajlongással
imádkoznak a zsidó férfiak, a nôk egy kisebb, számukra elkerített részre mehetnek csak be.
Miután egy papír sábeszdeklit a fejünkre raktunk, mi is odamehettünk a falhoz, és láthattuk
a résekbe bedugott rengeteg kívánságcédulát. Balra a régi templom egy megmaradt boltíves
helyiségébe lehet bemenni, ahol jobbára már csak talpig feketébe öltözött ortodox zsidókat
lehetett látni, amint hajladozva imádkoztak a fal felé fordulva. A bejárat mellett néhány
könyvszekrény van, fôleg a talmud és a tóra bôrbe kötött példányaival, de láttam még néhány
más könyvet is. Az egész hangulat nekem kissé nyomasztónak tûnt: a termet a szinte
extázisban hajlongó emberek mormolása töltötte be, és bár senki sem figyelt ránk, nem volt
kedvem túl sokáig bentmaradni. Kint közben egyre többen gyûltek össze a Falnál, mivel
lassan kezdôdött a szabbat. Ahogy a kerek kucsmás, pajeszos, fekete ruhás ortodox zsidókat
figyeltük, feltûnô volt, hogy a legtöbbjük mennyire kriplinek tônik. Valaki felvetette, hogy
ez azért lehet így, mert kizárólag egymás között házasodnak. Mindenesetre jóval satnyábbak
voltak, mint például azok a katonák, akiket épp akkor hoztak a bevonulást követô imára a
Falhoz.
Amíg Jeruzsálemben voltunk gyakran visszatértünk ide, mivel itt volt nyilvános WC
és hûtött víz, ami az ilyen túrákon mindig nagy kincsnek számít.
Minden pénteken egy ferences körmenet vonul végig a Via Dolorosán, és ekkor
kinyitják a különbözô stációknál lévô kis kápolnákat. A körmenet egy kolostor udvarából
indul, ezzel szemben van a nevezetes erkély, ahonnan Pilátus a nevezetes kijelentését tette:
"Then I velease Bvian!". Egy darabig mi is haladtunk a menettel, de az a szûk utcán annyira
széthúzódott és felhígult, hogy inkább folytattuk tovább az óváros felfedezését. Egyébként
is a Via Dolorosa hangulatára leginkább az egyik bolt fölötti felirat jellemzô: "4th statio T-
shirt shop".
Szombat délelôtt egy kis kirándulást tettünk Betlehembe. Az eredeti tervek szerint
helyi arab busszal mentünk volna oda, de a helyzet annyira nyugodt volt, hogy saját busszal
vágtunk neki a kb. 40 perces útnak. A betlehemi buszparkolóban - ami közvetlenül a
Születés-templom elôtt van - a miénk volt az egyetlen nem arab busz. Szerencsére az izraeli
jármûveknek sárga rendszámuk van, így senki sem téveszthette össze a mi buszunkat egy
izraelivel.
A templomot egy kis barlang fölött építették, amit már az ókeresztény idôk óta Jézus
születési helyeként tisztelnek. A templom fôbejárata olyan alacsony, hogy csak lehajolva lehet
bemenni. Régebben itt egy nagy kapu volt, de azt fokozatosan kisebbítették, hogy a gyakori
támadások ellen minél jobban védhetô legyen, és hogy lóval (!) ne lehessen bemenni. Néhány
lépcsô vezet le a Születés-barlangba, ahol éppen egy szertartás folyt, így túl sokáig
nem is idôzhettünk bent. A templom melletti kis utcában található a Tej Barlang, ez sokkal
hangulatosabb volt, mint a Születés-templom.
Nem sokat idôztünk a városban, Herodion romjainak érintésével indultunk visszafelé.
Ezt Heródes nyári palotának építtette egy 750 méter magas hegy tetején, ahonnan nagyszerô
kilátás nyílik a kopár tájra.
Jeruzsálembe visszaérve a Sion-kapunál álltunk meg a busszal, és elôször az utolsó
vacsora termét kerestük meg a Sion-hegyen. Ez Dávid sírja fölött helyezkedik el, és mivel
éppen egy építkezés folyt bent, nem sokat mutatott.
Innen a Templom-hegyre mentünk föl a Siratófaltól vezetô úton. Fent a két nagy
mecset közti területen egy kis park van, ahol a fûbe heveredve hûsölnek az emberek, így az
egész hely békés hangulatot árasztott. A - nem túl olcsó - belépôjegy megvásárlása után
elôször az El-Aksa mecsetbe mentünk be. Nemcsak a cipônket kellett levetni: az ajtóban álló
fegyveres ôrök semmilyen fényképezôgépet, szatyrot, táskát nem engedtek bevinni, mindent
kint kellett hagyni. Az óvatosságuk érthetô: pár évvel ezelôtt egy zsidó fegyveres tüzet nyitott
a bent imádkozókra, és több embert megölt. A mecset belülrôl igen tágasnak tûnik, padlóját
vastag szônyegek borítják, amelyeken péntekenként több ezer ember imádkozik.
Jeruzsálem egyik legismertebb épülete az aranykupolás Szikla-mecset. Ezt Mória
sziklája fölé építették, ahol Ábrahám kész volt feláldozni Izsákot, és ahonnan a legenda
szerint Mohamed fellovagolt az égbe. A szikla alá is le lehet menni, ahol a Holtak kútja
található.
Az arab múzeum megtekintése után a zsidó negyedet jártuk be, itt a legjelentôsebb
látnivaló a régi fôutcának, a Cardo Maximusnak a romjai, és egy-két rekonstruált zsinagóga,
egyébként itt fôleg új házak találhatók. Az egyik pizzázóból éppen két fiatal géppisztolyos
katona lépett ki kólát iszogatva, és Domi rögtön izgatott lett: szerette volna ha lefényképezem
ôket vele együtt. Szóltam a fiúknak, akik minden különösebb kérlelés nélkül engedték, hogy
Domi közéjük álljon és nagy büszkén átkarolja ôket. Domi utólag csak azon sajnálkozott,
hogy a géppisztolyt nem kérte el tôlük.
Késô délutánra maradt az Olajfák-hegyének meglátogatása, melynek lábánál van a
Gecsemáné-kert, és benne a nemrég épült Nemzetek Temploma, velük szemben pedig Mária
sírja található egy kis barlangtemplomban. A hegyoldalban a hagymakupolás Mária
Magdaléna templom áll, ezt azonban csak kívülrôl lehetett megnézni. A hegy tetejérôl
gyönyörû panoráma nyílik az óvárosra, és a kettô között húzódó Kidron-völgyre. A legenda
szerint az utolsó ítélet napján e völgy fölött egy kötél lesz kifeszítve az Olajfák-hegye és a
Templom-hegy között, és aki végigmegy rajta a mennyországba jut, aki leeseik, az a
pokolba.
Idôközben megérkezett a kempingbe Gábris Gyuszi csoportja is, akikkel kicseréltük
az élményeinket. Ôk két dologra készítettek fel minket: az egyik, hogy meg fogunk pusztulni
a hôségtôl délen, a másik, hogy számítsunk rá, hogy minden kempingben meg fognak minket
számolni, ugyanis ôk rögtön az elején, Tel-Avivban lebuktak. Késôbb ahogy a többieket
hallgattam, meg kellett állapítanom, hogy mégiscsak a Sanyibusz a legjobb az összes között...
Másnap reggel felmentünk még egyszer az Olajfák-hegyére, mivel elôzô nap
ellenfényben lehetett csak fényképezni az óvárost.
Ezután eltöltöttük az utolsó napunkat
Jeruzsálemben. Néhányan elmentek az Izrael Múzeumba, de a többség inkább még egyszer
bejárta az óvárost. Nekünk amúgy is volt egy adósságunk: a városfalon még nem mentünk
végig, most - miután megebédeltünk a kedvenc falafel-árusunknál -
ezt is pótoltuk (Citadella). Ez azonban nem nyújtott különösebb élményt, és mivel itt nem
volt árnyék, Zitának hamar elege lett az egészbôl, így hát rávett minket, hogy inkább a
kedvenc édességárusát keressük fel, ami tényleg nem volt rossz ötlet.
Délután még csavarogtunk a mostanra már egészen ismerôs óvárosban, ajándékokat
próbáltunk venni, aztán lassan el kellett búcsúzni Jeruzsálemtôl: másnap indultunk tovább
délre, a Vörös-tenger felé.
6. A Holt-tenger vidéke
A Quilt-vádiban lévô Szt. György kolostorhoz indultunk el kora reggel. Azt
gondoltuk, hogy onnan ahol leparkoltunk, kb. egy óra alatt lejutunk a kolostorhoz. Azonban
út nem volt, így találomra indultunk el lefelé. Egyébként a táj a reggeli fényben nagyon szép
volt, már amennyire egy kopár kôsivatag szép lehet. Fentrôl látszott egy épület lent a
folyóvölgyben, így hát arrafelé ereszkedtünk le. Ám mintegy félórás gyaloglás után kiderült,
hogy ez nem a kolostor, és mire visszamásztunk a buszhoz, már nem maradt idô elindulni
a másik irányba, így fájó szívvel lemondtunk a kolostorról.
Egyre forróbb vidéken ereszkedett lefelé az út a Holt-tenger felé, és idôközben
elhagytuk a tengerszintet jelzô táblát. Egy rövid idôre megálltunk Qumránban, de csak
távolról vetettünk egy pillantást a barlangokra, mivel igyekeztünk En-Gedi (amely Kecske-
forrást jelent) felé. Ez egy kis völgyben fekvô forrás a Holt-tenger partján, amolyan oázis
a sivatagban. A víz három-négy vízesésen keresztül zuhan alá, és hatalmas élmény volt
beállni, befeküdni alá. Itt szerencsére bôven volt idônk, hogy bejárjuk az egész területet,
felmásszunk elôbb egy barlang elôtt lévô kisebb vízeséshez, aztán pedig elmenjünk a
forráshoz. Ez egy kb. 10 méter átmérôjû kis tavacska, amely fölé egy öreg fa ágai nyúlnak
be, így kellemesen el lehetett hûsölni a derékig érô vízben. Nem sok kedvünk volt mozogni:
a levegô forró volt és száraz, pillanatok alatt szomjas lett az ember, a magával hozott víz
pedig hamar felmelegedett.
Egészen a zárásig a parkban maradtunk, kifelé jövet még lefényképeztük a névadó
kecskéket, utána pedig a Holt-tengerhez mentünk át fürdeni. Két éve, mikor a jordán oldalon
fürödtünk, kellemesen hûs volt a víz, most, augusztus közepén viszont kifejezetten meleg,
olyan, mintha fürdôkádban ülne az ember, és külön élmény volt egy-egy langyosabb áramlatra lelni.
A kemping a strand mellett volt, de a mi buszunkból szinte mindenki inkább itt a strandon
terítette le a hálózsákját. Zuhany és WC volt, sátrat amúgy sem volt érdemes verni, sokat
tehát nem vesztettünk. Egyébként nem mi voltunk az egyetlen vadkempingezôk, volt itt egy-
két arab család is. Közben kiderült, hogy a másik busz megtalálta a jó parkolót a Quilt-
vádiban, ahonnan 15-20 perc alatt lent lehet lenni a Szt.György kolostornál, és mindannyian
azt állították, kár volt kihagynunk. De a Sanyibuszban semmi sem megoldhatatlan!
Megbeszéltük, hogy inkább vállaljuk, hogy délben másszuk meg Maszadát, csak menjünk
reggel vissza a kolostorhoz. A legnagyobb akadályt Sipi jelentette, mert így egy órával
korábban kellett kelnie, de végül ô is beadta a derekát. Mint kiderült, sokat nem vesztett
azzal az egy órával, mivel aludni szinte senki sem tudott. Azt vártuk, hogy éjszakára kicsit
felfrissül a levegô, de ebbôl semmi sem lett. Fullasztóan forró volt az éjszaka is, még a föld
is sugározta a meleget. Egy szál gatyában hevertünk a hálózsákon, és csak hajnal felé indult
meg egy kicsit a szél, amely igazából nem hûsített, viszont beterített minket homokkal. Ez
volt az az éjszaka, amire azt lehet mondani, amit az öreg bácsi a repülôn: "Na, erre azért
nem számítottam!"
Másnap gond nélkül megtaláltuk azt a bizonyos parkolót, és egy széles, kiépített úton
negyedóra alatt lent voltunk a kolostornál, amely valóban csodaszép helyen fekszik a vádi
egyik oldalán, hátával a sziklafalnak tapadva. A kolostorban hûtött narancslével fogadtak
minket, amibôl annyit ihattunk amennyi belénk fért, cserébe mindenki 1 dollárnyi összeget
dobott be a becsületkasszába. A kolostor nevezetessége egy kis barlang, ahol Illés rejtôzött
el üldözôi elôl.
Visszabuszoztunk a Holt-tengerhez, a Maszada aljához. Bár drótkötélpálya is vezet
fel, egy-két idôsebb emberen kívül mindenki gyalog vágott neki a mintegy 400 méteres
hegynek. Szép, kellemes, napsütéses idô volt, szerintem nem lehetett több 40-45 foknál.
Kicsit megizzadtunk, mire fölértünk, és azután sem lettünk sokkal frisebbek, hogy bejártuk
az erôd nagy területen fekvô romjait. Mindenesetre visszafelé jólesett az a frissen kinyomott
narancslé, amit egy arab kölyök árult a hegy lábánál.
Kicsit kókadozva ültünk be a buszba, és indultunk le délre. Útközben csak egy
sóbarlangnál álltunk meg, így sötétedésre Eilatba érkeztünk.
7. A Vörös-tenger és a Negev-sivatag
Elértük hát utunk legdélibb pontját, a Vörös-tengert, alig néhány kilométernyire attól
a helytôl, ahol két éve jártunk.
A kemping az út tengertôl távolabbi oldalán van, így természetesen újra a
vadkempinget választottuk. Erre kiválóan alkalmas volt az egyik szabadstrand, ahol este
felszabadultak a nyugágyak, amelyekben kiválóan meg lehetett ágyazni magunknak.
Zuhanyzó és WC volt a közelben (sôt esténként a kempingbe is be tudtunk lógni zuhanyozni),
ráadásul a hátunk mögött volt egy büfé, ahol viszonylag olcsón (6 sékel=2$) lehetett csapolt
sört kapni, így három nagyon kellemes éjszakát töltöttünk el a tengerparton. A víz egyébként
kellemesen hideg volt, és Sipiék gumibelsôjén még Papp Sanyi is bemerészkedett, mi pedig
tanítgattuk úszni, bár eléggé reménytelen esetnek tûnt.
Eilat fô nevezetessége a Tengeralatti Obszervatórium, ahol kb. 5 méter mélységben
lehet megfigyelni a csodálatos korallokat, és a közöttük szabadon úszkáló színpompás halakat.
Ezenkívül az obszervatorium területén több akvárium is található, meg lehet figyelni a
mélytengeri világító halakat, sôt teknôsöket és cápákat is lehet látni, úgyhogy bôven megéri
az egyébként igen borsos belépôt.
Az obszervatórium mellett van a Korall-strand, ahova a mi strandunkról is el lehetett
úszni 10 perc alatt, és itt a búvárszemüveg segítségével közelrôl nézhettük a korallokat. Âm
nekem úgy tûnt, az itteni állomány kevésbé szép, mint amit Aquabában láttunk. Viszont itt
szóba sem jöhetett, hogy akár egy darabot is letörjön valaki.
18-án egy félnapos kirándulást tettünk a Negev-sivatagban fekvô Timna Nemzeti
Parkba. Itt több ezer évvel ezelôtt rezet bányásztak, melynek nyomait még ma is fel lehet
fedezni. Azt hogy a hely az ôsidôktôl fogva ismert a homokkô sziklák falába vésett több
ôskori rajz is bizonyítja. A park fô látnivalói a kôhíd,
a kôgomba, és a Salamon oszlopai (újabb kiváló másznivaló).
Mint ahogyan a kôhídnál, ez utóbbinál sem tudtam ellenállni a kísértésnek, és nyomomban
Gergôvel és Domival, felmásztam az oszlopok tetejére, ahonnan igen klassz kilátás nyílt a
környékre.
Másnap elhagytuk Eilatot, és az egyiptomi határral párhuzamosan haladtunk
északnyugatra, a Vörös Kanyon irányába. Ez egy vörös homokkôbe vágódott szurdok, amely
az elején még igen szûk, itt-ott a falba erôsített kis lépcsôkön kell lemászni, késôbb pedig egy
völggyé szélesedik ki. Nagyon klassz élmény volt végigmenni a kanyonon, élvezni a
különbözô rétegek vöröstôl sárgáig terjedô színeit
[1]
[2]
[3].
Továbbra is a Negev-sivatagon át haladtunk, míg elértünk egy hatalmas, természetes
eróziós "krátert". Az út szerpentin-szerûen kapaszkodott fel az északi oldalon Mizpe
Ramonba, ahonnan fantasztikus kilátás nyílt a lábunknál elterülô "kráterre". Fent egy étterem
is van, ahol finom csapolt sört is lehetett kapni, egészen addig, míg az orosz származású
felszolgálónôk hirtelen el nem kezdtek elrámolni, mivel kezdôdött a szabbat. Legnagyobb
örömünkre ekkor még Miczek Gyuriék utánunk érkezô buszából többen szomjasan álltak
sorba a pult elôtt, de hiába, a szabbat az szabbat. Innen visszereszkedtünk a szerpentinen,
letértünk egy kis köves útra, így jutottunk el a kempingbe. Ez igen érdekes hely volt: a
sivatag közepén egy beduinsátor állt, ez volt a recepció, ahol megmutattuk a helyfoglalást
tanúsító papírunkat, az öreg beduin bólogatott, és körbemutatott, telepedjünk le, ahol
akarunk. Középen egy nagy, nádtetôvel fedett, mind a négy oldalán nyitott kôépítmény állt,
legtöbben az itt lévô asztalok köré csoportosultak, nekem viszont jobban tetszett az a négy,
félkör alakú kôfallal védett terület, ahol szélvédett helyen teríthettem le a hálózsákot.
Egyébként a kemping azért nem volt annyira elmaradott: igaz, hogy zuhanyzó nem volt, ám
egy épületben ragyogó tisztaságú mosdó és több WC volt, amit akármelyik magyar kemping
megirigyelhetne. Még mielôtt besötétedett volna, egy kocsi érkezett, amelybôl két nagy
kondért emeltek le. Elôször azt hittük, nekünk hozták a vacsorát, de pár perc múlva 8-10
terepjárón megérkezett egy szafari csoport, és ôk falták be az egészet, igaz viszont, hogy a
maradék csokipuding-szerû valamibôl jutott közülünk is pár élelmesebb embernek..
Néhányan a skorpióktól félve sátrat vertek, pedig szerintem nem akármilyen élmény
volt a csillagos ég alatt eltöltött sivatagi éjszaka, amely után kora reggel indultunk tovább
Avdat romjai felé. Ezt a várost a Nabateusok építették, késôbb a római idôkben fontos
kereskedelmi csomópont volt.
Nem messze innen fekszik En-Avdat, amely a Zin-folyó mészkôsziklákba vágódott
mély szurdokvölgye. A folyóhoz a falba vájt lépcsôkön lehet lejutni, és kb. 20 perc alatt lehet
elérni a kanyon kijáratát miután elhaladunk egy a sziklafalban lévô hatalmas barlangüreg
elôtt. Egy helyen egy kis vízesés aljában a folyó (vagy nyáron inkább csak patak) tóvá
szélesedik, de sajnos a víz nem volt elég tiszta ahhoz, hogy fürödjünk benne, pedig a hely
maga fantasztikus volt.
Ezután búcsút vettünk a Negevtôl, amely Izrael azon részei közé tartozik, ahova
viszonylag kevés turista jut el, pedig a Timna Park, a Vörös Kanyon és az En-Avdat
mindenképpen megéri a fáradtságot.
8. A Földközi-tenger partja
Ashkelonnál értük el a Földközi-tengert, ahol egy szép parkban található a romterület,
lejjebb pedig a finomhomokos strand. Másfél-két óra szabadidônk volt, és mindenki
eldönthette mit akar csinálni. Nem tudom miért, de a romterületet senki sem nézte meg...
Tel-Aviv elôvárosában kempingeztünk, ez volt az a hely, ahol Gábris Gyusziék még
az út elején lebuktak. A kemping egyébként egy kis kert volt, szép pázsittal, ahol csak mi
voltunk, így nem nagyon lehetett variálni a létszámmal. Páran közülünk így is kint aludtak
a buszban, de reggel nekik is kellett valamit fizetni, mivel a tulaj kiszúrta, hogy este
használták a benti zuhanyt meg WC-t.
Másnap reggel Jaffában a régi kikötô mellett parkoltunk le. Gáborral és Domival
megcéloztuk a Tel-Aviv belvárosában emelkedô Shalom Meir tornyot, ahová egy alig félórás
gyorsított menet után érkeztünk meg. Ez az irodaház Tel-Aviv legmagasabb épülete, melynek
tetejérôl kiválóan be lehet látni az egész várost. Visszafele még arra is volt idônk, hogy
csavarogjunk egy kicsit Jaffa óvárosában, megnézzük a helyi bolhapiacot, és vegyünk a
tanszékre egy kis ajándékot.
Innen a tengerpart mentén haladtunk északra, és a másik csoport tapasztalatai alapján,
Netanyában álltunk meg fürödni. Igazuk volt: ennél kellemesebb strandot nehéz lenne
elképzelni. Hatalmas össznépi vizicsatával búcsúztunk el a tengertôl, és már csak Caesarea
gyors megtekintése maradt hátra. Ez az eddigiek után különösebb újdonságot nem jelentett,
mindenki inkább azzal foglalkozott, hogy elköltse az utolsó sékeljeit.
Kis késéssel érkeztünk meg Haifába, de még ez is túl korai volt. Itt ugyanis legalább
két órát álltunk a légkondicionált váróteremben, míg végre a szokásos agyafúrt
keresztkérdések után felszállhattunk a hajóra. Itt már rutinos öreg utazókként foglaltuk el a
törzshelyünket: az oldalsó fedélzet menetirány szerinti jobb oldalán lévô két nagy mentôláda
körüli területet. Már sötét volt, mikor a Nissos Kypros kifutott Haifából, és ezzel a nagy
kaland tulajdonképpen végetért.
9. Hazafelé
Limasszolban 4 óránk volt, és úgy döntöttünk, ezt az idôt fürdéssel töltjük el. A
várossal ellentétes irányban a térkép jelölt egy strandot, csak a távolság volt kicsit csalóka,
mert jó háromnegyed órát kellett gyalogolnunk, míg végül elértünk a köves szabadstrandra.
Itt rajtunk kívül nem volt senki és semmi, leszámítva egy kis étterem-féleséget, ahol egészen
finom ebédet ettünk - igaz nem túl olcsón. Szerencsére a visszaúton mindenkinek sikerült
stoppolni, így megtakarítottunk egy újabb háromnegyed órás gyaloglást.
Másnap Rodoszon szintén 4 órát állt a hajónk, és itt egy kis óvárosi bóklászás után
a parti erôd falainak tövében fürödtünk, sôt a part felôl egy résen az egyébként lezárt romos
erôdbe is be lehetett jutni. A Rodoszi-öbölben horgonyzott a George Washington repülôgép-
anyahajó, csak sajnos túl késôn tudtuk meg, hogy fel lehet menni a fedélzetére, így ez most
kimaradt a programból.
Az utolsó - kissé szeles - hajón eltöltött éjszaka után reggel 7-re értünk Pireuszba,
majd az Akropolisz tövében parkoltunk le. 3 óránk volt mindössze, így én csak a Plaka
környékén sétálgattam, és próbáltam azonosítani azokat a helyeket, ahol 9 éve, az elsô
hátizsákos utamon jártam.
Elég késô volt mire elértünk ugyanabba a kempingbe, ahol idefelé is megszálltunk.
A kemping kicsit már ôszi hangulatot árasztott: rajtunk kívül alig volt itt valaki, az idô este
kifejezetten hûvös volt, és furcsa érzés volt, hogy milyen gyorsan elszaladt ez a három hét.
Az utolsó élmény másnap a görög-macedón határon várt ránk. Kezdôdött azzal, hogy
a görögök "Seal invalid for greek authorities" feliratú, külön erre a célra gyártott pecséttel
"érvénytelenítették" a makedón pecséteket. A túloldalon viszont - a vámmentes bolt kifosztása
után - fertôtleníteni kellett magunkat, amiért persze némi pénzt is szedtek. A fertôtlenítés azt
jelentette, hogy mindenkinek le kellett szállni a buszról, és két unatkozó, fehér köpenyes
katona elôtt bele kellett lépni (vagy legalábbis úgy kellett tenni, mintha belelépne) egy nedves
szivaccsal kirakott mûanyag ládába, nehogy behurcoljunk a cipônk talpán valamilyen
fertôzést... Hiába, nagy az Isten állatkertje!
Szerbián minden gond nélkül átjutottunk, és másnap éjjel 1 órakor Tompánál elértük
a magyar határt. Itt a magyar vámosok tökölése miatt 3 órát álltunk, de legalább volt idô
meginni néhány üveg Metaxát, és átadni az ajándék italokat a sofôröknek meg Papp
Sanyinak. Sanyi kissé meghatódva vette át a whiskyt, amit aztán körbe is kínált, és 5 perc
múlva már csak az üres üveg maradt meg belôle emléknek. Így egész jó hangulatban
érkeztünk meg reggel Pestre a Ludovika elé, és ezzel végetért ez a nyár is.
