IRÁN
1999. máj.7.-30.
A jugoszláviai bombázások miatt Románia és Bulgária felé kellett mennünk, ami nem
csak a hosszabb útvonal miatt volt jelentôs idôveszteség, hanem a határátkelések
nehézkessége miatt. Gyulánál még viszonylag gyorsan, másfél óra alatt átjutottunk, és innen
sokáig ugyanazon az úton haladtunk, mint 7 éve Szíria felé. Aradon tankoltunk, majd
legközelebb a Temes patján, Örményesnél álltunk meg. Most nem Calafat, hanem Hecket felé
mentünk, ahol szintén üzemel egy komp, és a hírek szerint itt sokkal gyorsabban át lehet jutni,
mint akár Calafatnál, akár Ruszénél.
Este 22:45-kor értük el a határt, és a fél kettes komppal tudtunk átmenni. A túloldalon
ezúttal is bebizonyosodott, hogy a bolgárok mentalitása - már ami a határon dolgozókat illeti -
nem Európába való: rosszindulatúak és a velejükig korruptak. Több mint két órát kellett
várnunk, alkudoznunk (pedig ekkorra már egyedül a mi buszunk volt a határon), míg sikerült
megállapodni a sarc összegében, ami a vámosok zsebébe vándorolt. (Eredetileg 3000 márkát
(!) kértek arra hivatkozva, hogy a busz túlsúlyos, ezt sikerült 300 dollárra lealkudni.)
Nem sokkal dél elôtt értük el Capikkulénél a török határt, ahol most semmi
forgalom nem volt. Egy rövid Edirnei megállás után du. 5-re érkeztünk meg Isztanbulba, az
Ataköy kempingbe.
Másnap, 9-én, kora reggel indultunk el az autópályán Ankara felé. Késô délután
értünk Bogazköy-be, de még meg tudtuk nézni a Yazilkayai sziklatemplomokat és Hattusas
romjait. Este még be kellett térnünk egy szônyegboltba, néhányan vásároltak is, de a
többség megelégedett az almatea kortyolgatásával.
Reggel egy Yozgat nevû kisvárosban álltunk meg vásárolni, és érdekes volt látni,
amint az iskola elôtt a gyerekek hogyan vágják magukat vigyázzba a himnusz hangjaira.
Úgy látszik arrafelé ez nem szégyen...
Következô megállónk Sivasban a Kék Medresznél volt, ez egy régi mecset,
amely a bejáratán lévô faragott motívumok miatt érdekes. Innen nagyon szép hegyi út
vezetett tovább a Kizildag-hágón (2190 m.) keresztül az Eufrátesz völgyébe (függôhíd).
Szállásunk Erzurumban volt.
11-én reggel még napfényben is megnéztük a Ciftli Minaretet, majd az Araks folyó
völgyében haladtunk az Ipek-hágó felé (2040 m.), ahonnan elôször pillanthattuk meg
teljes szépségében az Ararátot. Az utolsó török város Dogubayazit volt, néhány lány itt
próbálta meg beszerezni az Iránban viselendô csadort - nem sok sikerrel.
Valamivel kevesebb mint 4 óra alatt átjutottunk a határon, de ezután a pénzváltás
Bazarganban kissé elhúzódott (a fekete árfolyam kb. két és félszer kedveôbb, mint a
hivatalos), így az eredetileg tervezett Urmia tóval ellentétben csak Makuig jutottunk el, ahol
egy viszonylag jó hotelben sikerült megszállnunk.
A következô nap buszozással telt el, csak a tabrizi pályaudvaron és egy Miyane
nevû kisvárosban tartottunk technikai szünetet. Már sötét volt mire Teheránba értünk,
ahol a belvároshoz közeli Hotel Armanban volt a szállásunk. Itt történt az út egyetlen kínos
momentuma: este Rigóczky Csabi kezébôl a szálloda elôtt kikapták a
fényképezôgépét, és eltûntek vele.
Másnap, 13-án, teheráni városnézés szerepelt a programban. Ez volt az egyetlen
felesleges nap az út során, de legalább a sofôrök kipihenhették magukat. Teherán
ugyanis egy ronda, zajos nagyváros, még a bazárja is kiábrándító. Egyedüli érdekességet az
Archeológiai és az Iszlám múzeum jelentett (ez utóbbiban láttunk egy roppant érdekes
szônyeget, amelyen távolról nézve egy emberi arc bontakozott ki). Másnap a Teherán
északi részén fekvô Tochal hegy oldalába mentünk fel felvonóval, 3000 m.
fölé, majd a városban az Azadi emlékmûvet és az Örmény templomot néztük meg.
15-én indultunk el délre, és rögtön elvesztegettünk 2 órát mivel nem volt rendben az
útvonalengedélyünk. Iránban ugyanis kb. 50 km-enként ellenôrzôpontok vannak
az utakon, ahol le kell pecsételltetni az útvonalengedélyeket. Mint késôbb kiderült, ezt
azért nem kell túl komolyan venni. Khomeini síremlékénél álltunk meg elôször, és a
monumentális épületegyüttes nemigen nyerte meg tetszésünket. Innen Khomeini
szülôhelye, Qom városa felé mentünk, útközben megálltunk lefényképezni a Houz-e
Soltan sóstavat.
Qom-ban, a muzulmánok szent városában a Hazrat-é Masumeh, Fatima sírja az igazi
látnivaló, ezt azonban mi csak kívülrôl nézhettük meg. Késô délután érkeztünk
meg Isfahánba, és este elmentünk a Zayande folyó partjára, a híres Khaju-hídhoz. Ez este,
kivilágítva igen hangulatos hely, tövében a régi teaházzal, ahol ki lehetett próbálni a
vizipipázást is. Másnap aztán egész nap a várost jártuk, megcsodáltuk a méltán híres Masjed-é
Emam mecsetet, a Khomeini teret, végigsétáltunk a folyóparton a Khaju-hídtól a Si-o-Sé hídig, megnéztük az
örmény Betlehem és Vank templomot, mászkáltunk a bazárban és sikátorokban.
17-én indultunk Shiraz felé, de megint be kellett szereznünk az útvonalengedélyt. Na
ez most nem sikerült, az egyik helyrôl a másikra küldözgettek minket, ezért úgy
döntöttünk, ettôl kezdve enélkül megyünk tovább. Az ellenörzô pontokon nem
álltunk meg, csak lelkesen integettünk a rendôröknek. Mindössze kétszer állítottak meg,
az egyik helyen úgy tettünk mintha odamennénk a megfelelô ablakhoz pecsételni, a
másikon pedig tomácsunk, Nyitrai István egyszerûen kijelentette, hogy nekünk nem kell
útvonalengedély. Elhitték.
Shiraz elôtt még megálltunk Pasargadai-ban, ahol néhány régi rom maradt meg
(Kürosz sírja, fellegvár), mindenesetre nem túl izgalmasak. Másnap egész nap Shirázban
bóklásztunk (Háfez és Sa'di síremléke, Korán Kapu, Melli Park, Shah Cheragh Mecset,
Citadella, bazár).
A következô nap Perzepolisz ([1], [2]) romjait néztük meg, amely nem okozott akkora
élményt mint Palmyra vagy Leptis Magna, majd a közelben lévô Naqsh-é Rustam-i
sziklasírokhoz mentünk el. Szép út vezetett Yazd felé, útközben Abarqu-ban, egy régi
erôd romjainál álltunk meg. Yazd a zoroasztriánus vallás központja, ennek
megfelelôen itt van néhány tûztemplom (Áteshkadé, Fortress of Lions), amelyek
azonkívül, hogy ég bennük a szent tûz, semmi érdekességet nem jelentenek. Annál
izgalmasabb volt a város szélén lévô Csend Tornyaihoz tett látogatás, régebben ide
helyezték el a halottakat és a keselyûk gondjaira bízták ôket. Természetesen ebben a városban is megnéztük a Nagymecsetet ([1], [2]).
21-én sivatagi tájon (karézok sora) át értünk el Kashanba, ahol rövid pihenôt
tartottunk (annyi idônk volt, hogy a fedett bazársoron át elrohanjunk a Szultán
Mecsethez). Késô délután értünk vissza Teheránba, ahonnan reggel a Demavend
hegységen keresztül mentünk a Kaszpi-tenger felé. Napközben volt idô egy 3 órás
gyalogtúrára a Demavend oldalában, és végig nagyon szép kilátás nyílt a hófedte csúcsokra.
A Kaszpi-tengert Mahmudabadnál értük el, itt Miczek Gyuri elôször egy focipályán
akart vadkempingezni, de szerencsére sikerült errôl lebeszélni, így végül egy nagyon
kényelmes üdülôben sikerült szállást szereznünk.
Másnap a Kaszpi partján haladtunk (teaültetvények, rizsföldek), és Chalus közelében,
Namak Abrúdnál a 1050 m. magas Medovin hegyre felvonóztunk. Ramsarban a sah palotáját
is megnéztük kívülrôl, szállásunk pedig Rasht-ban volt, ahol érkezésünkkel némi
feltûnést keltettünk a helyi lakosság körében.
A következô nap Masule, a hangulatos hegyi falu volt az elsô
programpont, aztán a Kaszpi partján haladtunk egészen Astaráig, az azeri határig. Innen délre
fordultunk Ardabil felé, és a Heyran-hágón át értünk el Sarein-be, a kis fürdôvárosba,
ahol délután a helyi melegvizes fürdôt látogattuk meg, nem utolsósorban azért mert a
szállásunkon nem volt semmiféle fürdési lehetôség.
Sareinbôl Tabriz érintésével az Urmia-tó partjáig mentünk, majd Khoy-ban
álltunk meg ebédelni. Innen a térképünk szerinti 1.sz. fôút egyszer csak földútba ment
át, és igencsak meredeken kanyargott a hegyek között. Még egy katonai posztot is érintettünk,
akik döbbenten nézték a hatalmas buszt, de azért továbbengedtek. Végül csak elértük
a teheráni fôutat, és este Makuban ugyanott laktunk, mint idefele.
Másnap aztán elhagytuk Iránt, a határátlépés ezúttal 3 órát vett igénybe. A lányoknak
elsô dolguk volt, hogy ledobják magukról a hosszú ruhát és a fejkendôt, a fiúké
pedig hogy végre rendes sörhöz jussanak. Nagyon szép úton, az örmény magasföldön
haladtunk tovább, az Ardahan és Savsat közötti út (Cam-hágó) hasonló volt az
elôzô napihoz. Savsat után - ahol egy kis idôre megálltunk - a Csoruh folyó
vadregényes völgyében haladtunk, és Artvin elôtt 20 km-rel, a Csoruh és Barta folyók
összefolyásásnál egy jó félórás várakozásra kényszrültünk, mivel a folyón egy
vizierômûvet építenek, és az építkezés miatt rövidebb-hosszabb idôszakokra
lezárják az utat. Így nem is próbáltunk eljutni a Fekete-tengerig, hanem Artvinban kerestünk
szállást. Ebben a városban, ami a folyó feletti meredek hegyoldalra épült, találkoztunk
elôször a Natasa-szindrómával, melynek lényege, hogy a nagyobb kereset reményében
Oroszországból érkezett, ôsi mesterséget ûzô hölgyek népesítik be a legtöbb
szállodát. Szerencsére azért találtunk egy meglehetôsen egyszerû, de nekünk azért
megfelelô hotelt, melynek az az elônye is megvolt, hogy az elôtérben
lévô TV-n meg tudtuk nézni az utóbbi idôk egyik legizgalmasabb Bajnokok Ligája
döntôjét.
A Fekete-tengert Hopánál értük el, és elôször Trabzonban álltunk meg, ahol a
bizánci Hagia Sofiát néztük meg. Következô megállónk Tireboluban volt, majd innen
nem messze közkívánatra fürdés következett az ilyenkor májusban még meglehetôsen
hideg tengerben. Szállásunk Samsun elôtt, Csarsambában egy útmenti szállodában volt.
Másnap hosszú út várt ránk Isztanbulig, de szerencsére elég korán érkeztünk ahhoz,
hogy maradjon idô egy kis városnézésre (Kék Mecset, Aranyszarv-öböl). Szállásunk
ismét az Ataköy kempingben volt.
29-én Edirne érintésével keltünk át Bulgáriába, nem sokkal este 7 után voltunk
Orehovóban, ahonnan aztán a bolgárok és románok együttes erôfeszítésének
köszönhetôen hajnali háromnegyed 4-kor tudtunk csak továbbmenni. A magyar határt
12:15-kor értük el, és 5 órára Pesten voltunk.
